Béla. Nem emlékszem pontosan, mikor láttam először, de akármilyen régre visszaemlékszem, mindig is tetszett nekem. Amíg Drissel boldog párkapcsolatban éltem, csak nyugtáztam, hogy rendben van a srác, de ahogy romlott a kapcsolat, egyre erősebb lett a vonzalmam Béla iránt.
A Drissel való, 4 év utáni szakítás megviselt. Egy ideig mindenféle randikba menekültem. Említésre sem méltó fiúkkal töltöttem az időmet, s azt hittem, az egyedüllét nem tart tovább pár napnál. Legalábbis tinikoromból ilyen emlékeim voltak. Aztán egyszer csak csömöröm lett az értéktelen, ám rengeteg energiát felemésztő találkáktól. A fiúk szórakozása, bunkózása a négy fal közé üldözött. Elmúlt a hirtelen rám szakadt szabadságtól felkelt szexuális vágy, a nyitottság az újdonság felé, a Carrie Bradshaw-feeling.
1-2 hét letargia után jött egy túlórázós időszak, és a munkaidő után kollegáim oktatását ellátni hivatott Béla ott várakozott a szobámnál tanulóira. Összemosolyogtunk, váltottunk pár szót. Ahogy rám nézett, valami furát éreztem. Egyszer utánam fordult az utcán, amikor én is épp őutána. Azóta úgy érzem, van esély rá, hogy tetszem neki. Hetente 2x pár percre látom. Amennyit most tudok róla, úgy gondolom, ő a tökéletes férfi nekem. Persze alig tudok róla valamit. Csak azt, hogy mindig vidám, épp olyan lökött, mint én, dúdolgat, mozog állandóan. Nagyon helyes fiú, legalábbis nekem az. És intelligens. Amit nem tudok, azt kipótolom fantáziából. Felruházom jobbnál jobb tulajdonságokkal. Igen, tudom, innen csak pofára esni lehet.