Épp, amikor újra egy termékeny (írás szempontjából) időszakához ért az életem, és szeretnék gyakrabban blogolni, a freeblog sajnos bedobta a törölközőt. Remélem, csak átmeneti a hiba, hogy hetek óta nem tudok bejegyzést elmenteni. Szeretek itt blogolni, és kitartok, ha van értelme, de jelenleg elég erős bennem az írni vágyás, és már nagyon hiányzik a publikálás lehetősége is. Türelemmel vártam, és várok továbbra is, hogy a szívemnek kedves freeblog megjavuljon, de nem bírom tovább hátratett kézzel, írnom kell!

Megnyitom hát újra egykori tesztblogomat.
Aki kíváncsi rám és a postjaimra (remélem, vannak még ilyenek), az ezentúl itt talál meg:
antibaby.blog.hu

Továbbadni ér!

Azt, hogy nem várok most tovább a freeblog megjavulására, más is indokolja, nem csak az írásra viszkető ujjaim. Erről viszont részletesebben már az új helyen olvashattok:
antibaby.blog.hu/2013/04/02/reload_480

Persze, mint mindig, a komment most is szabad, úgyhogy ötleteket, építő jellegű megjegyzéseket szívesen olvasok itt is, ott is. (Legyen-e pl. Facebook, vagy jó a blog.hu stb.) Legfeljebb nem fogadom meg őket. Vagy de.

Köszi mindenkinek, aki velem tart!

Nem t'om, figyelitek-e, de minden nap van bejegyzés. Előfordul, hogy több is. Csak nem visszatérnek a régi szép idők!?

Na végre! Egy film, aminek nem éreztem már az első fél órája után, hogy egy szenvedés lesz!

Mark O'Brien költő és újságíró volt, 1999-ben halt meg. A kezelés című film élete egy szeletét dolgozza fel, igaz, fontos szeletét. Gondolom, kb. annyi valósághű pillanattal, mint amennyi a Titanicban volt (jéghegynek ütközött és elsüllyedt), de ez mindegy is, mert lényeg, hogy szórakoztat, magával húz, sokat humorizál, és végül könnyeket csal a szemekbe.

Létezik már egy pár hasonló témájú film: "fogyatékkal élő valaki vidám napjai" kategória. Az egyik talán túl melankolikusra és művészire (pl. A belső tenger), a másik túl lazáskodóra (pl. az Életrevalók) sikerült. A kezelés hasonló témát dolgoz fel, csak kicsit más csomagolásban.

A szereposztás remek, John Hawkes, William H. Macy (akit egyre jobban imádok) és Helen Hunt tök lazán hozzák, amit kell.

(8-9/10. Csak ajánlani tudom, aranyos film.)

Nagyon sajnálom. De neki talán jobb így. Jó utat, Cipő!

Minden évben van valami bulvárdili, tudod, szopóránc-figyelő vagy villantós cikkek sorozata... 2012-ben ilyen divat volt az "ikertornyozás".
No, hát hadd osszam meg én is a nagyvilággal felismeréseimet, nem, mintha enélkül bárki is kevesebb lenne, de - mondjuk úgy - nem bírom ki:

Paris Jackson és Jared Leto

Nick Offerman a Városfejlesztési osztály c. sorozatból és a Baumax figurája

Ahogy egyre több helyen fordulok meg kabát nélkül, és már nem csak családi és munkatársi körben, úgy kapok egyre több mosolyt, szeretetet és figyelmet az emberektől. Totál idegenektől, ami jól esik, de meglehetősen szokatlan is.

Pár napja egy iskola (Integrál Pszichológia) nyílt napján vettem részt, mivel kacérkodom a gondolattal, hogy egyszer majd beiratkozzam hozzájuk. A nap végén egy csoportfoglalkozást tartottak, ízelítőt a pszichodráma órákból. Miután a csoport tagjai párokba rendeződtek és én kiválasztottam egy 50 körüli hölgyet, az egyik feladat az volt, hogy nézzük egymást néhány percig, fogadjuk be a másikat teljes valójában, amennyire csak tudjuk, majd írjuk fel egy papírra azt a fogalmat, amit a legtalálóbbnak érzünk rá.

Nos, az én párom ezt írta a cetlire rólam: Meleg Gömb.
Jót nevettem rajta, kedves volt, és egyben vicces is.

Bevallom, úgy 16 és 23 éves korom között nagy Republic-rajongó voltam. Ott voltam minden elérhető távolságban levő koncertjükön, megvolt minden albumuk, és maximálisan átéreztem a dalaik jelentőségét. Többször találkoztam a tagokkal, még a suliújság riportereként vagy később országos havilap újságírójaként. Jártam Boros Csabánál, és tettem fel egyszerű és bonyolultabb kérdéseket mindenkinek a zenekarból, így Cipőnek is. Akkoriban még más volt, művházak vagy iskolák öltözőiben, padokon gubbasztva, bordásfalnak dőlve... ott, ahol épp fellépésre készültek.

Mire elkezdtem a nagyobb koncertjeikre is járni, már tudtam, hogy szimpatikus emberek, nekem leginkább Cipő volt az.
No meg a csípőmozgása... de ezt ma már lehet, hogy senki nem érti.

Cipő verseskötetét, amikor megjelent, két példányban is megvettem, hogy biztosan meglegyen. Manapság nem őrzök sok könyvet, olvasás után elcserélem vagy elajándékozom őket. Épp csak azokat tartom meg, amiket tudom, hogy újra elő fogok venni az életben, vagy amiket meg szeretnék mutatni majd a gyerekeimnek is. Cipő verseskötete köztük van. Nem mondom, hogy ezzel kelek, ezzel fekszem, de rögtön tudom, hova kell nyúlni érte, ha belelapoznék.

Megváltozott már sok minden, rég nem járok Republic-koncertre, meguntam, más stílusú zene kezdett el érdekelni. De vannak fontos dalok, amikre a mai napig jó szívvel gondolok vissza.

Sajnálom Cipőt. Olyan fiatal, olyan tehetséges, olyan jóarc, szerethető híresség.

Egy lakás, 4 felnőtt, és egy apró zűr a gyerekekkel, amit jobb leülni és megbeszélni, civilizált emberek módjára.
Ebből az alapszituból keveredik egy olyan helyzet, amiből kifelé nem, csak egyre beljebb vezet az út.

Roman Polanski az egyik kedvenc rendezőm, sokáig zseninek tartottam, ma viszont már egy kicsit kevésbé vagyok elfogult vele. Az viszont tény, hogy most úgy megnevettetett, hogy magam is meglepődtem. Eleve nem szoktam meg tőle, hogy vígjátékkal rukkol elő, de még, hogy ilyennel... Néha akkorákat kacagtam, mintha Woody Allen vagy a Coen testvérek rendezték volna.

Az öldöklés istene című filmről van szó, amelyben a 4 színész (Kate Winslet, Jodie Foster, Christoph Waltz és John C. Reilly) meglehetősen jól feszíti a hangulatot. Imádom az ilyen helyzetkomikumot. Miközben egyébként súlyos és komoly dolgokról van szó.

El tudom képzelni, hogy ez a film nagyon sokaknak nem jön be, mert másfajta poénokhoz vannak szokva, vagy nem szeretik, ha nincs több action, csak pár ember beszélget egy szobában. De nekem már nagyon régóta nem volt ilyen filmélményben részem. Nem azt mondom, hogy tökéletes, messze nem az, de itt és most betalált. Meglepett, és jól szórakoztam rajta.

(9/10, soha rosszabbat!)

Ma megjártam a fogászatot, merthogy kellene a doki pecsétje a kiskönyvembe, meg persze azért is, hogy rendbe tegyék, amit muszáj, ne romoljanak sokat a fogaim a terhesség alatt.
Hát, ez nem esett jól. Választhattam, hogy a fogtömés-fúrás fájjon, vagy a szuri. Szerencsére kaptam két hetet dilemmázni, illetve utánanézni, hogy egyáltalán hogy jön össze a baba meg az érzéstelenítés. Végül az injekció mellett döntöttem, de egyáltalán nem volt kellemes szájpadlásba tűt nyomatni. Még vissza kell mennem egy másik fog miatt 2 hét múlva, brrr.