Biztos mindenki emlékszik az A-ha legnagyobb sikerét hozó klipre, a Take On Me-re, amelyben a rajzolt Morten Harket keze kinyúl egy újságból, és behúzza a képregénybe "a csajt". Megvan, gondolom!
Ha mégsem, akkor itt lehet megtekinteni. Klasszikus.

Egy Sao Paulo-i múzeum nemrég szellemes ötlettel rukkolt elő. Zenetörténeti kiállításán egy Take On Me-installációt állított a térbe, azaz lehet fotózkodni a rajz-Mortennel.
Szerintem jópofa.

Az eredeti kép a klipből:

A kiállításon:

A képek kattintásra megnőnek.
A múzeum weboldala: http://www.mis-sp.org.br/

Amióta nincs Radio Cafe, és A hét mesterlövésze, lassan elfogynak az ajánlott filmek, úgyhogy más rendező elvet keresve elkezdtük nézni a kedvenc színészeink és rendezőink eddig még nem látott műveit.
A legtöbbről elmondható, hogy nem véletlenül nem hallottam eddig semmi jót, gyengébbnél gyengébb alkotásokat láttunk az utóbbi hetekben.

Talán ezért is hatott olyan üdítően a Barney és a nők című kanadai-olasz romantikus vígjáték, amelyről azt gondoltuk, hogy csak Dustin Hoffman ér majd benne valamit, mert ő nem tud nem jó lenni, de amúgy olyan lapos és közhelyes lesz, mint pl. a Szerelem második látásra c. borzalom. Ehhez képest Dustin H. csak egy kisebb szerepet játszik benne, viszont már az első percekben elkapott a film, és végig jól szórakoztam. Vígjátékkal nekem nehéz jót tenni, mert vagy idétlen és bárgyú az egész, és inkább szenvedek tőle, mint mulatok rajta. Vagy tudok rajta nevetni, de közben irtó felületesnek érzem. Ritka, hogy úgy mosolyogtat, hogy közben érzelmes, de nem túlzóan szentimentális, és még talán el is gondolkodtat.

(8-9/10. A jobb fajta romantikus vígjátékok közé sorolódott nálam.)

Nagyon jó hetem volt, komolyan, soha rosszabbat! Túl vagyunk a genetikai vizsgálaton (vérvétel + ultrahang). Csupa jó hírrel távoztunk, no meg egy DVD-vel, amin a baba "méredzkedik". Boldogság látni, hogy minden rendben vele és vidáman pakolássza ide-oda a tappancsait.

Mivel a hó vége után már nem dolgozom, és addig meg már csak az eddig összegyűlt szabijaimat veszem ki, csütörtökön rendeztek nekem a kollegák "búcsúztatót", pénteken pedig megvolt az utolsó munkanapom. Érdekes érzés, nem az a fajta, amikor valaki kilép a munkahelyéről, és bár másnap kezd egy új helyen, megkönnyebbül a felelősség terhétől, hanem valami olyasmi, amikor az ember bizonyos szempontból megtartja a biztonságos hátteret (munkaviszony), de hosszabb szabadságra megy és így leakaszthatja a válláról a terheket. Egészen tavasz lett belül, pedig nem fogom a lábamat lógatni ezután sem.

A család nagyon rendes. Dris és apósom végzik a fészeképítést, anyósom kérdezget, aggódik, és próbálom figyelmen kívül hagyni, amikor "tanácsol". Anyukám is izgatott, a maga stílusában kommentálja az eseményeket, de azért nem tudja meghazudtolni magát. Ma pl. azt találta mondani, hogy menjek el vele kombinózni, hátha velem könnyebben kap ülőhelyet. Nem tudtam, viccel-e vagy komolyan mondja.

Alapvetően vidám a hangulat itthon, az enyém mindenképpen. Figyelem a testem változásait, ami érdekes, mert olyan helyek tudnak szúrni vagy fájni, amiknek a létezéséről sem tudtam. Persze nem panaszként hozom szóba, hogy vannak fájdalmak. Ezek többnyire egy-egy nap alatt elmúlnak, én meg már túl is teszem rajtuk magamat. Másnap jön valami más érzet, hol kellemesebb, hol kellemetlenebb. De a hormonok eddig mindent felülírtak, csodás az egész úgy, ahogy van.

Várom, hogy mikor tör rám, amit a szakirodalom ír, azaz hogy "minden nő" aggódik ilyenkor az alakja miatt. Én, ha esténként tüzetesebben megnézem magam a tükörben, azt látom, hogy ez bizony szép. Biztos sokat számít, hogy Dris is imádja, ahogy gömbölyödöm és ahogy "ókori nőalakosodik" a testem. Egyszerűen tök jó, és kész.

Nagyon jól sikerült ez az új szám. Még Jay Z részvétele ellenére is rögtön megszerettem a dalt, de leginkább a klipet, ami igazán stílusos és érett. Hiába nem vagyok különösebben oda ezért a műfajért, Justin mindig a példa rá, hogy a minőség műfajfüggetlen.

Persze ez csak az én véleményem, erősen szubjektív ítélet. Pontosan én sem tudnám megmondani, miért ragad meg újra és újra JT, míg mások, akik hasonló dolgokat csinálnak, hidegen hagynak (pl. Usher).

Update: Megérkezett a hivatalos klip is.

Két napja harcolok az ellen, hogy leterítsen az influenza. Azt hiszem, mondhatom, győzelemre állok, de azért a torokfájás és a köhögés megijesztett annyira, hogy itthon maradjak, ágyban, párnák közt, hársfavirág teával és útifű sziruppal.
Közben viszont előbukkant a terhességi karfájás, ami iszonyatos kín tud lenni. A második-harmadik tartósan erős fájásnál már majd' megőrültem, és hiába olvastam ki az internetet, lapozgattam a szakirodalmat és hívtam fel a dokit (akinek csak az asszisztensét sikerült elérnem), végül úgy tűnt, egyetlen dolog segít: a mozgás. Így, 2 nap ágynyugalom után fogtam magam, és elmentem életem első kismama jóga órájára. Ennyi döglés után valahogy jó ötletnek tűnt. De kérdem én, lehet egy embernek mély levegővételektől izomláza?

Babát várok. Kisfiút. 16 és fél hete.
Ha minden olyan jól megy, mint eddig (csuriban az ujjam), akkor boldog hónapok elé nézünk.

Az egész úgy indult, hogy amint eldöntöttük, hogy újra elkezdünk próbálkozni, rögtön elsőre sikerült. Az első védekezés nélküli együttlét után úgy másfél héttel már éreztem a "más állapotot". Beruháztam egy terhestesztbe, de negatív lett. Aztán a menstruáció esedékességének napján újra teszteltem, és az is negatív lett. Furcsa volt, mert én közben határozottan éreztem, hogy bizony terhes vagyok. A 3. teszt végül pozitív lett.

Amennyire eldöntöttem az első terhességemnél, hogy nem fogok aggodalmaskodni, a másodiknál annyira nem tudtam ezt betartani. Hiába, egy vetélés nem tűnik el nyomtalanul egy nő lelkéből. Amíg pedig nem sok minden látszik az ultrahangon és nem érez naponta mozgolódást a pocakjában az ember, addig sosem lehet nyugodt.
Pedig - nem szeretném elkiabálni, de - ez a terhesség eddig teljesen komplikációmentes. Olyannyira, hogy még az első trimeszter rosszullétei is minimálisak voltak, egy szavam nem lehetett.

Az egyetlen dolog, ami nagyon aggasztott, az a munkahelyi stressz, ezért elég hamar elmondtam a főnökömnek, hogy mi a helyzet velem. Nagyon örült, rendes volt, és elkezdte átszervezni a munkámat, de még sok hétbe telt, mire annyira tehermentesített lettem, hogy el tudott múlni a feszkó a gyomromból.

Mivel kimondottan korán kihirdettem az állapotomat a munkahelyemen, szembesültem egy érdekes érzéssel. Mindenki a terhességemről, a terveimről, az érzelmeimről, a baba neméről és minden kapcsolódó témáról kérdezgetett, de én, a korábbi csalódás miatt, még nem igazán tudtam beleengedni magam az egészbe. Az volt bennem, hogy "igen, most babát várok, de még nem biztos". Minden reggel úgy ébredtem, hogy "vajon csak álmodtam?".
Nem kívánom senkinek ezt az érzést, mert már javában a negyedik hónapban jártam, amikor még mindig nem tudtam beleélni magam, pedig a pocakom már látványosan gömbölyödött. Ekkor jött be újabb aggodalomként, hogy mások szerint ez a legszebb időszak az életben, én meg képtelen vagyok élvezni. Ez azért is kellemetlen érzés, mert közben fizikailag nem voltak olyan érzeteim, fájdalmaim, amik miatt panaszkodhattam volna. Ezzel a felismeréssel pedig bejött a képbe a szégyen, hogy én még a jót sem tudom élvezni.
Mondogattam magamban a nagy bölcsességet: Félni annyi, mint tönkretenni azt, ami van, azzal, ami nincs.

Mindez egy szempillantás alatt elmúlt, amikor eljött a 16. heti ultrahang ideje, és a doki ott is mindent rendben talált. Két nappal később pedig elkezdtem érezni a kicsi mozgását, és azóta pont olyan vidám és boldog kismama vagyok, mint amilyennek a (nem létező) nagy könyvben meg vagyon írva.

, úgy látszik, ez most a divat. A legmegdöbbentőbb azonban mégis csak az, amikor az egyik exemet látom párkapcsolati szakértőként feltűnni egy tévéműsorban. Különösen, ha olyan mondatokat mond, amik korábban, amikor én ejtettem ki a számon őket, egy gúnyos félmosolyt váltottak ki belőle.
Hiába no, everything changes.

Nagy kedvencem volt a fiatal Leonardo DiCaprio, gyerek- és tinikorában, kb. a Titanic-ig bezárólag. Most is bírom és jó színésznek tartom, de gyerekszínésznek egészen rendkívüli volt, szerintem.
Azért mesélem ezt most (egyszer régebben már részletesebben írtam róla), mert az amerikai Terápia (In Treatment) 3. évadját nézem, és van benne egy páciens-szerep, Jesse-é, amit tuti biztos, hogy 20 évvel ezelőtt DiCaprio játszott volna. Helyette viszont most itt egy szintén kicsit olaszosan hangzó nevű színészfiú, Dane DeHaan, aki Leo-hoz hasonlóan sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál. Az életben 26 múlt, a sorozatban egy 17 éves, összezavarodott tinit alakít. És ami döbbenetes: külsőleg is rettentően hasonlít az egykori DiCaprio-ra.
Kíváncsi vagyok, befut-e hasonló pályát.

Úgy érzem, a mai nap fordulópont. Mintha elkezdődött volna a lelki tavaszodásom. Mintha lekerült volna rólam egy nagy adag teher és felelősség. Mintha újra magamra találnék.

Egész nap ezt éreztem, de estére megfejelte mindezt, hogy újra elkezdtem pszichológushoz járni. Ezúttal más fajtához, mint eddig. Egyrészt az illető terapeutát már egy ideje ismerem, még ha nem is vagyunk szoros barátok, másrészt ő spirituális vonalon is nagyon sokat tud segíteni, egészen modern és komplex tudással rendelkezik.

A pszichológustól kilépve megszólított egy hajléktalan, hogy cigit vagy pénzt kérjen, de még mielőtt mondhattam volna, hogy egyiket sem adok, megállt és azt mondta: "Ez a mosoly elég nekem mára. Ritka az ilyen. Nem kérek egy fillért sem." A mosoly az arcomon ettől még szélesebb lett, és úgy ballagtam haza a sötétben, mintha felettem száz ágra sütne a nap.

Négy és fél éve lakunk az "új lakásban", és most ráálltunk, hogy végre be is fejezzük a berendezését. Bútor volt minden helyiségben, lehetett itt élni, de azért zavart, hogy még kábeleken lógnak az izzók a plafonon, a konyha burkolata mediterrán, pedig mi minimál stílusban rendeztük be, és még sok-sok apróság nem került a helyére. Átmeneti állapot volt, ami tartóssá vált.

Most Dris és apukája nekiálltak, hogy megcsinálják. Rumlival és fárasztó melóval jár, de már az első nap után látható, milyen szép lesz majd. Most épp a konyha készül, már el vagyok ájulva az új falburkolattól a munkalap és a felső szekrény között. Dris apukája nagyon kreatív, mindig meglátja, miből lehetne megfizethető áron igényes eredményt alkotni.

Gondolom, hetek, vagy akár hónapok is eltelnek, mire minden elkészül, de izgatottan várom.