Babát várok. Kisfiút. 16 és fél hete.
Ha minden olyan jól megy, mint eddig (csuriban az ujjam), akkor boldog hónapok elé nézünk.

Az egész úgy indult, hogy amint eldöntöttük, hogy újra elkezdünk próbálkozni, rögtön elsőre sikerült. Az első védekezés nélküli együttlét után úgy másfél héttel már éreztem a "más állapotot". Beruháztam egy terhestesztbe, de negatív lett. Aztán a menstruáció esedékességének napján újra teszteltem, és az is negatív lett. Furcsa volt, mert én közben határozottan éreztem, hogy bizony terhes vagyok. A 3. teszt végül pozitív lett.

Amennyire eldöntöttem az első terhességemnél, hogy nem fogok aggodalmaskodni, a másodiknál annyira nem tudtam ezt betartani. Hiába, egy vetélés nem tűnik el nyomtalanul egy nő lelkéből. Amíg pedig nem sok minden látszik az ultrahangon és nem érez naponta mozgolódást a pocakjában az ember, addig sosem lehet nyugodt.
Pedig - nem szeretném elkiabálni, de - ez a terhesség eddig teljesen komplikációmentes. Olyannyira, hogy még az első trimeszter rosszullétei is minimálisak voltak, egy szavam nem lehetett.

Az egyetlen dolog, ami nagyon aggasztott, az a munkahelyi stressz, ezért elég hamar elmondtam a főnökömnek, hogy mi a helyzet velem. Nagyon örült, rendes volt, és elkezdte átszervezni a munkámat, de még sok hétbe telt, mire annyira tehermentesített lettem, hogy el tudott múlni a feszkó a gyomromból.

Mivel kimondottan korán kihirdettem az állapotomat a munkahelyemen, szembesültem egy érdekes érzéssel. Mindenki a terhességemről, a terveimről, az érzelmeimről, a baba neméről és minden kapcsolódó témáról kérdezgetett, de én, a korábbi csalódás miatt, még nem igazán tudtam beleengedni magam az egészbe. Az volt bennem, hogy "igen, most babát várok, de még nem biztos". Minden reggel úgy ébredtem, hogy "vajon csak álmodtam?".
Nem kívánom senkinek ezt az érzést, mert már javában a negyedik hónapban jártam, amikor még mindig nem tudtam beleélni magam, pedig a pocakom már látványosan gömbölyödött. Ekkor jött be újabb aggodalomként, hogy mások szerint ez a legszebb időszak az életben, én meg képtelen vagyok élvezni. Ez azért is kellemetlen érzés, mert közben fizikailag nem voltak olyan érzeteim, fájdalmaim, amik miatt panaszkodhattam volna. Ezzel a felismeréssel pedig bejött a képbe a szégyen, hogy én még a jót sem tudom élvezni.
Mondogattam magamban a nagy bölcsességet: Félni annyi, mint tönkretenni azt, ami van, azzal, ami nincs.

Mindez egy szempillantás alatt elmúlt, amikor eljött a 16. heti ultrahang ideje, és a doki ott is mindent rendben talált. Két nappal később pedig elkezdtem érezni a kicsi mozgását, és azóta pont olyan vidám és boldog kismama vagyok, mint amilyennek a (nem létező) nagy könyvben meg vagyon írva.