Végre eljött a tavasz. Azt hittem, már sose. Tegnap napközben csodálatos idő volt. Az egyik legjobb feeling, amikor végre nem kell sálba, sapkába, nagykabátba bugyolálni magunkat, mielőtt kilépünk a lakásból. Száz ágra sütött délután a nap. Kitártam az ablakokat, és kikönyököltem a párkányra. A Margit körút közelsége dacára olyan csönd volt, hogy egyszer csak észrevettem, a szemközti ház egyik erkélyén egy pasi vágja a körmét. Idáig hallatszottak az apró reccsenések.
Millenáris Park mániás vagyok. A napsütéses hónapokban minden nap ellátogatok oda, ülök a füvön, sétálok, vagy megkukkantok valami programot. Régebben, amíg volt fényképezőgép, folyamatosan kattintgattam is. Drissel most egy kiállítást néztünk meg, digitális lenyomatok a cigányság mindennapjairól. Már az első pár kép elért valamit, annyira gondolatébresztően hatott, hogy megálltunk a terem közepén egy uszkve 20 perces eszmecserére. Szerencsére Drissel egész máshogy lehet ezekről a kérdésekről beszélni, nem szidja a cigányokat, hanem elég jó meglátásai vannak a társadalmi felelősségünkről, a bűnözés és a nyomor mértékéről, stb.
Béla felhívott, szép az idő, menjünk sétálni a Margitszigetre. Ennek megörültem, de mire a megvalósításhoz jutottunk, már ment le a nap, és piszok hideg volt a szigeten. Mire hazaértünk, teljesen át voltunk fázva. De még ezután jött a hidegzuhany. Közölte, amit már amúgy is sejtettem, kb. a harmadik randink óta. Hogy ne várjak tőle sokat. Hogy ezt tudja nyújtani, amit eddig, néha mozizunk, néha dumálunk, de érzelmek, azok nem. Hogy, ha két ember vonzódik egymáshoz testileg, akkor attól miért zárkóznának el. Hogy ismeri magát, és ennél többre nem képes. Ezeket mondta. Nem lepett meg. Nem is lettem különösebben szomorú. Két dologra gondoltam. Az egyik, amit már azon a napon is ideírtam, amikor elkérte a telefonszámomat: hogy ha semmi más nem lesz, már az is megérte, hogy idáig eljutottunk annyi várakozás után. És ezt ma is így gondolom. Ha ez nem történt volna meg, életemvégéig sóvárogtam volna utána. Így legalább tudom, hogy nem ő a lelki társam. A másik: ez a srác nagyon bejön nekem. Lehet, hogy belehal a lelkem, hiszen én nem tudok érzelmek nélkül testi kapcsolatot fenntartani, de miért ne fejlődhetnék szexuálisan az oldalán, ha egyszer olyan türelmes és gyengéd velem? Tudom, még jó pár napig rágódom, amíg végül megszületik az okos döntés is.
Reggel a karjaiban ébredtem. Hihetetlen, hogy azt mondja, nincsenek érzelmek, és nem is lesznek, miközben úgy fekszik ott mellettem, az izmos karjával átölelve, az arcát a nyakamba fúrva, mintha oltalmazni akarna egy életen át. Még mielőtt annyit mondhattam volna neki, hogy "jó reggelt", könnyekben törtem ki. Miért választok rendszeresen ilyen rosszul?