Komolyan gondolkodom rajta, hogy néhány napig hanyagolnom kellene a bloggolást, amíg letisztulnak a dolgok. Mert most mindenféle butaságot hordok össze, amit később talán megbánok. Áh, mindegy, fő az őszinteség. Nyitott könyv az életem.
Piszkosul szenvedek. Nem sírtam, vagy ilyesmi, pedig máskor, hasonló szituban szoktam. De belül valami üresség van, a jövőből még ködrétegen átszűrődő fényfoszlányok sem tűnnek fel, ha előre próbálok nézni, inkább valamiféle betonfalat látok. Tisztára úgy érzem, hogy Béla számomra a tökéletes férfi, megkockáztatom: a nagy Ő. De hát mit lehet ugye tenni... Az megnyugtat, hogy a barátaim is úgy látják, nagy hibát követett el, hogy a kezdeti őrület hiányában ennyire elzárkózott mindenféle egyéb ismerkedéstől. Nem tudja, honnan is tudná, hiszen nem volt még ilyesmiben része, hogy milyen mély kapcsolat alakulhat ki két ember között annak ellenére, hogy nem szerettek egymásba az első pillanatban.
Természetesen megkértem Drist, maradjon velem éjjel, mert az esték a legnehezebbek ilyenkor. Elalvás előtt, vagy az esti tévézés közben biztos, hogy szétbőgtem volna az agyam. Velem maradt, istenfinom tonhalas, füstölt sajtos melegszendvicset ettünk, narancslével kísérve, aztán megnéztünk egy pocsék filmet az HBO-n. Dris nagyon rendicsek volt megint, néha megfogta a kezem, de minden igyekezete ellenére sem tett ezzel jót, a finom érintések újra és újra emlékeztettek Bélára, és arra, hogy most veszítettem el valami nagyon fontosat.