Még mindig tök jó, hogy pénteken hamarabb van vége a munkának, mert így majdnem három napos a hétvégém. A mai délutánt jól kihasználtuk, még csak 21 óra van, de hullák vagyunk. A nagyon hívogatóan hangzó retro (milyen ó-val írják ezt, röviddel vagy hosszúval?) neonkiállítás az Octogon Galériában sokkal szegényesebb volt, mint gondoltam, bár ez abból is adódhat, hogy nem ismertem korábban ezt a kiállítótermet, nem tudtam, hogy elég pici, s mivel állandó design cuccok is vannak, alig volt hely 1-1 régi, házfalakról, boltokból leszerelt neonreklámnak. Mondjuk ki tudja, lehet, hogy nem is őriztek meg többet, és ez a teljes gyűjtemény. Azért voltak érdekességek, az egyik falon olyan fotók lógtak, amelyek a régi utcákon/boltokban készültek, és melléjük volt téve a mostani looking. Ebből a kis galériából kiderült, hogy a hozzánk közeli G-Robyban korábban egy csemegebolt működött, ahol mindenféle fényreklámok lógtak a falon, fura volt látni a korábbi boltban készült képeket.
A kiállítás után rohantunk a Tabánba, az Oktatási Minisztérium szervezésében fellépett 4 zenekar, akik közül kettőt nagyon szeretünk, és most sem csalódtunk bennük. Az élő zene meg a Tabán együtt amúgy is marha jó, szinte bárki játszhatna. A United kezdett, és bár sok eszméletlen koncertet nyomtak már, ez mintha még jobban sikerült volna. Valahogy minden összejátszott, Pély Barna elemében és hangjánál volt, és nagyon örülök, mert végre volt bátorsága a zenekarnak elővenni a kevésbé ismert számokat, sőt, a legfrissebb lemez jazzes, funky-s, kevésbé populáris dalait is, a régieket meg átdolgozták, akkora hangszerszólókkal, hogy csak lestem. Jammelés, húrtépés, billentyűzúzás, dobszétverés, szóval nagyon állat volt! Aztán a Back II Black, aki szokásos, ám sosem unalmas formáját hozta, egyszerűen nem értem, honnan veszik ezt a hatalmas mennyiségű energiát, nagyon egyben van a banda. A nap legrosszabb élménye, hogy körülöttem csupa olyan ismerős állt, akikkel nem akartam találkozni, hozzáteszem, valószínűleg ők sem velem. Mr. Mazsolabor (egyszeri randi, sohatöbbé feeling-gel végződős), egykori kollegina, aki mindig is lenézett engem, valamint a világ egyik legbutább csaja, aki simán rám tapad egész délutánra, ha nem vigyázok.
A koncert elején még volt kedvem fotózni, és a United-színpadkép legkellemesebb látványának egyértelműen Mits Gergő bizonyult, aki egyébként is rulez, mert szinte füstöl az ujja a basszusgitáron, s egy jó arc, és még sorolhatnám, de inkább visszafogom magam. Íme ő: