Visszatérve néhány nappal ezelőtti könyvvásárlásomhoz, teljesen nyilvánvaló volt, hogy az utolsó darab megvár engem. Nekem ezt el kell olvasnom. Éreztem. 23 évesen, egy-két hónapos Drissel való együttélésem során jöttem rá, hogy ha nem találkozom vele, valószínűleg bekattantam volna, vagy valami még rosszabb következett volna be. Olyan stádiumában voltam már a lehangoltságnak, hogy szinte kikeltem magamból, nem is én irányítottam, hogy mikor mit csinálok. Akkoriban viszont nem voltam ennek tudatában. A világosságot is csak akkor tudja felismerni az ember, ha már megismerte a sötétet is. Életem első 23 éve lelki gyötrelmeinek elmesélésére nem alkalmas ez a blog, talán egy könyv is kevés lenne, hogy rendesen körbejárjam a témát, felderítsem, mi miből táplálkozott, és mi lett annak következménye, mert minden mindennel összefügg, egy nagy, fekete pókháló az egész. Önmagam analizálására, terápiaként biztos érdemes lenne megírni azt a könyvet, de mást alig hiszem, hogy érdekelne.
Szóval elkezdtem olvasni Albert Györgyi könyvét a depresszióról. Ma. Kihasználva az egyedüllétet, mert ilyenkor amúgy is rámtör valami izé. Ha egyedül vagyok huzamosabb ideig, elkezdek agyalni a dolgokon, mindenen. Sokszor zokogásban török ki, annyira nagy a lelki terhem. Ez a blog alkalmas arra, hogy a kisebb, vagy közepes mértékű nyomást kiírjam magamból, de az igazán nagy problémák nem azért maradnak ki, mert titkok, hanem mert képtelenség őket normálisan szavakba foglalni, egy áttekinthető egészként tárni mások elé. Néha meg szoktam próbálni, de vagy kitörlöm, mert nem sikerül, vagy publikálom, és félreértenek.
Szóval elkezdtem olvasni Albert Györgyi könyvét a depresszióról. Az első oldal után úgy gondoltam, ezt be kell gépelnem a blogba, mert olyan jó. Aztán a 30. oldal után rájöttem, legszívesebben mind a 30 oldalt idézném. Most még csak itt tartok. Viszont mivel nincs mód a teljes könyv belinkelésére, 1-1 mondat kiragadása pedig nem azt érné el, amit szeretnék, ezért csak azt tudom mondani, hogy mindenkinek érdemes elolvasnia. Ez a könyv sokkal több a most divatos médiaszemélyiségek saját magukról írt kis füzetecskéinél. Nem kell hozzá kedvelni vagy ismerni Albert Györgyi tevékenységét, s még az sem kell hozzá, hogy az olvasó érintett legyen a depresszióban. Bár, ki nem az? Így vagy úgy mindenki tallkozik vele, legfeljebb rá sem jön, hogy az az. Akkor meg főleg olvassa el ezt a könyvet. Én már ebből az első 30 oldalból is sokat tanultam, felismertem magamban jó és rossz dolgokat, és a környezetemben levő depressziósok helyzetét is könnyebben át tudom látni. De ajánlom azoknak is, akik csak szeretnek olvasni, és nem baj nekik, ha el kell gondolkodni az élet nagy kérdésein, amikre többnyire nincs is megfelelő válasz.
Nekem két hasznos tanáccsal szolgált az első 30 oldal: 1. Szerencsétlen vagyok, hogy fiatalságom nagy része lelki kínok elviselésével telt, telik. S hogy nem vagyok képes könnyebben venni az életet, túl érzékenyen reagálok a szarságokra. 2. Nem is vagyok annyira szerencsétlen, hiszen a könyvben leírtakhoz képest az én esetem lightosabb, és köszönöm Albert Györgyinek a felismerést, hogy tulajdonképpen erős lelkületű is vagyok, kemény csajszi, küzdök, és igyekszem kordában tartani, ami belül zajlik.
Amíg pedig el nem zavarom ezt a kellemetlen érzést odabentről, addig élénk színeket fogok nézegetni, vidám zenét hallgatok, és aki ezek miatt felületesnek tart, az tulajdonképpen magáról beszél, és kapja be a Tibit.