Tegnap felhívtam Anyut, bár ebben nincs semmi rendkívüli, 1-2 naponta meg szoktam tenni. Kommunikációnk viszont rendszeresen veszekedésbe, sértődésbe, sértegetésbe fullad, ha egyáltalán képesek vagyunk nem elbeszélni egymás mellett. Mivel Anyám depressziós kb. 11 éve, eléggé felkavarta a vele kapcsolatos érzéseimet és gondolataimat is a könyv, amit olvasok. Tegnap tehát azért ragadtam telefont, hogy megkíséreljem ismét tisztázni vele a dolgainkat. Legalábbis egy kis részét. Nem vagyok hülye, tudom, hogy egy munkahelyről kezdeményezett telefonbeszélgetés édes kevés egy ilyen próbálkozáshoz, de mit csináljak, sosem alkalmas neki, hogy találkozzunk. Kellemes meglepetés ért, éppen nagyon jó kedvében volt, illetve kiegyensúlyozottnak tűnt a telefonban, és mikor rákérdeztem, mintegy témaindításképpen, ő is azt mondta, hogy elég jól érzi most magát. Persze tudjuk mindketten, hogy ez az állapot csak ideig-óráig tart. Vettem egy nagy levegőt, és előrántottam a legtürelmesebb és -kedvesebb hangomat, s elkezdtem mesélni neki a könyvről, hogy mennyi minden volt, amit most értettem meg, és hogy ugyanakkor nagy változás mégsem lesz, tudom, s ez mennyire fájdalmas. Az első meglepetés az volt, hogy nem szakított félbe valami butasággal, hogy pl. mennyibe kerül a piacon a burgonya, hanem végighallgatott, és a válaszaiban valóban arra reagált, amiről beszéltem. Másoknál talán mindennapos az efajta anya-lánya beszélgetés (remélem), de nálunk kb. 10 éve nem történt ilyen. Amikor kb. fél óra után elbúcsúztunk, azt mondta, majd folytatjuk a témát személyesen. Nagy reményekkel állok elébe. Sosem gondoltam volna, hogy valaha még ezt fogom mondani, mert Anyu az elmúlt évtized során, de főleg a múlt évben minden bizalmamat, türelmemet és szeretetemet eljátszotta már.