Néhány évvel ezelőtt még a nagyvárosoktól voltam depressziós, és falura vágytam lakni. Aztán ez elmúlt. Ma már tudom, cosmopolita vagyok. Jó, vagy nem, mégis az a helyzet, hogy a sterilre domestos-ozott étterem teraszán kiegyensúlyozottabb vagyok (önmagában ettől nyilván nem), már-már boldog, míg egy erdei séta során az az érzésem, valaki felporszívózhatná már az ösvényről a port... Rémisztő, félelmetes felismerés ez. Ha valami természeti katasztrófa vagy háború kapcsán kicsúszna lábunk alól a beton, totálisan összeomlanánk. Ami körülvesz minket, mesterséges világ. Biztonságot ad, és mégis annyira labilis. Boldog lennék-e, ha holnaptól nem lenne áram, víz, vagy fedél a fejem felett?