Bécs 1.:
No, akkor nekivágok. Előre szólok, hogy nem kevés a mondanivalóm, de csupa olyat fogok leírni, ami számomra nagyon érdekes volt, remélem, másoknak is. Akik még nem jártam Bécsben, azoknak azért, akik pedig már igen, azoknak meg azért. Talán egy kicsit más nézőpont az enyém. Talán más fotókat készítek, más dolgokat örökítek meg, mint a többiek. Érdekes az ilyesmi, egyszer nagyon kíváncsi lennék, hogy ha egy kisgyerek kezébe fényképezőgépet adnánk, milyen pillanatokat, milyen tárgyakat és embereket örökítene meg.
Szóval Bécs. Egyetlen mondatba össze tudom foglalni, miért érzem magam olyan jól ott (is - és még néhány helyen külföldön): mindaz teljesen egyértelmű és természetes az ott élőknek, amilyen dolgokat Magyarországon kifogásolok, és amely kifogásaimért itthon elégedetlenkedő, kötözködő libának tartanak (még sosem mondta senki, de gondolom) az emberek. Ez a lényeg. Az igényeinkből (innentől illendő többes számba beszélnem, hiszen 4 napig szünet nélkül egyetlen lépés választott el Dristől) Bécsben egy cseppet sem kellett leadnunk. És mielőtt bárki azt hinné, nem, ez nem pénz kérdése. Magyarországon, akármennyi pénzed van, egy bizonyos (nem is kimondottan luxus) színvonalat még akkor sem kapsz meg, hanem külföldre kell menned érte, vagy onnan kell rendelned, ha tárgyról, szolgáltatásról van szó. Ezt majd még részleteiben kifejtem.
Kezdjük azzal, hogy Bécsben a 60 éves pincérnőtől kezdve az újságáruson át a koldusig mindenki beszél a német nyelven kívül minimum angolul. Hangsúlyozom, hogy nem csak a kimondottan turistacsalogató helyeken tapasztaltuk ezt, hanem a legkisebb ruhaüzlettől kezdve a kapualjban ócska napszemüveget áruló idősebb úrig mindenhol. Ugyanígy megállapítható, hogy az osztrákok többsége rendkívül barátságos és segítőkész. A négy nap alatt legalább 20-25 olyan esetünk volt, amikor valaki odajött, és megkérdezte, hogy segíthet-e, mivel látta, hogy egy nagy falitérkép előtt állunk kis térképpel a kezünkben, vagy például egy fiatal srác kinyitotta nekünk a metrókocsi ajtaját (kilinccsel nyílik, nem automatikus), és még számtalan olyan alkalom is volt, amikor egy szembe jövő ember csak úgy ránk mosolygott. A nyilvános wc-k tiszták, alapvetően az utcák is azok, bár elég sok járda közepén díszelgett kupacban a kutyakaki. A kutyákon látszik a legjobban, mennyire nyugodt, kiegyensúlyozott a gazdájuk, hiszen ők is azok. Az áruházak, éttermek, kávézók nagy többségébe be szabad vinni a házikedvenceket. Először fura volt, hogy szembe jött egy labrador az elegáns ruhaboltban, de a 3. blöki után már elkezdtem gyanakodni. Ezeket a kutyákat vagy nyugtatózzák, vagy boldogok. Nem ugrálnak fel, nem szagolnak be a másik vevő szatyrába, lába közé, nem rágcsálnak, nem húzzák végig a bundájukat a felakasztott Boss öltönyökön, és hangjukat sem lehet hallani. Egyszerűen tudnak viselkedni. Ugyanígy a gyerkőcök is. Nagyon sok kisgyereket láttunk, de egyetlen egy olyan jelenetet sem, ami itthon mindennapos, vagyis hogy a szülő rángatja, kiabál vele, vagy megpofozza az utcán. A gyerekek mosolygósak, nyugodtak, kiegyensúlyozottak, a szülők, nagyszülők pedig türelmesek és kedvesek velük.
Első nap, amikor egy macskaköves sétálóutcán nézelődtünk, a közelünkben elesett egy hölgy. Rögtön odafutott hozzá egy fiatal srác, és megkérdezte, jól van-e. Ilyen nálunk alig történik meg. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mi álltunk a nőhöz a legközelebb, de nem tudtunk volna mit tenni, a német nyelvtudásunk nem terjed odáig. Ha azt mondta volna: "Eltört a bokám!", mosolyogva válaszoltuk volna: "Gut! Auf wieder sehen!"