Viszonylag ritkán kezdek az időjárásról beszélni, s ha mégis, annak már nyomós oka van. Ma konkrétan elértem a tűrőképességem határára. Na jó, az első hibát magamra vállalom, Drissel ketten egy esernyővel indultunk neki az utunknak, pedig tudtuk, hogy egyszer csak szét kell válnunk. Az Oktogonnál puszi, puszi, én a posta, ő a fodrász irányába indult. Logikusnak tűnt, hogy nála maradjon az ernyő. Én meg, mire átértem a villamostól a postáig a tér másik felére, olyan szinten eláztam, hogy kis híján még a bugyimból is folyt a víz. S mivel nem a postán alszom, vissza kellett mennem a tér másik felére. Amikor végre lehuppantam az egyik kedvenc kávézóm foteljába (a múltkor valaki kérdezte, de nem tudtam a nevét: Trieste Café), és megrendeltem a bécsi cappuccinomat, már teljesen át voltam fagyva. Dris fél óra múlva jött, vadi új frizurával, ernyővel, bár térdig vizes volt ő is. Igaz, hogy eredetileg ajándékvásárlást terveztünk, de ezek után mindkettőnknek egyetlen kívánsága volt: a legrövidebb úton hazajutni a jó meleg lakásba. Hazafelé már a könnyeimmel küzdöttem, az átázott cipőm, nadrágom, dzsekim nem volt elég, a csípősen hideg szél és a vízszintesen hulló jegeseső, vagy havasjég, vagy mittoménmi kikészített. Dris most alszik, kimerült szegény. Én meg gyűjtöm az erőt, mert ma még masszázsra kell mennem. Legalább az jó lesz. Remélem.