Drissel, annak ellenére, hogy mindketten rengeteget dolgozunk mostanában, úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. Egy ismerősöm szerint 4 év után az emberek már nem puszilkodnak, de én ezen mindig kiakadok. Mi - fél év különalvást leszámítva - 5 éve együtt élünk, s ami az érzelmeket illeti, hullámok vannak, időről-időre újra egymásba szeretünk. Szerelem ez a mai napig, nem csendes szeretet. A hullámok meg igen furcsák. 2-3 hétig alábbhagynak a vad érzelmek, aztán fél évre vagy akár többre ismét lángra kapnak. Az a helyzet, hogy idén egyáltalán nem érkezett meg a karácsonyi hangulatom, néztem a szép fát, ettem az anyósom sütijét, és a legkevésbé sem éreztem áhitatot. Ugyanakkor Drissel ilyenkor is mélyebb érzelmek törnek ránk. Mostanában jöttem rá, hogy mit szeretek benne (többek között) nagyon, miért tudok vele olyan jól kijönni, és miért tudunk minden problémát megoldani. Azért, mert szerencsére ő olyan fiú, aki ki tudja mutatni az érzelmeit. Ez nagyon fontos, és sajnos a férfiak nagy része nem képes rá. Drisnél mindig tudom, hogy imád, még ha épp balhézunk valamin, akkor is. Akármi van, érzem, hogy mellettem van. És gyakran előfordul, hogy egy-egy történésnél megáll, és azt mondja nekem, hálás, amiért ezt vagy azt megtanítottam neki, vagy felnyitottam valamiben a szemét... Hálás. Nem szeretem a hálát, nem szeretem ezt a szót. De örülök, hogy mindenre visszajelzést kapok tőle, és időről-időre biztosít róla, a kis harcaim, az erőfeszítéseim nem hiábavalók. Azt mondja, a kritikáim, a hibái miatti kiakadásaim jogosak, és örül, hogy nem hagyom elkanászodni. Szerinte fejlődünk. Ahh, de jó!