Ma is volt nap poénja. A munkahelyemen a mi emeletünkön van egy nagy tárgyalóhelyiség, a sokvendéges értekezleteket mindig ott tartják. Ilyenkor a cateringes lány megterít, üdítőt és pogácsát tesz az asztalra. Amikor vége van a tárgyalásoknak, a megmaradt falatokat meg szoktuk enni. Korábban úgy éreztem, ez ugyanaz a primitív viselkedési kategória, mint amikor valaki egy elegáns svédasztalos partin süteményt csempész ki a zakója zsebében, de aztán megváltozott a véleményem, amikor megtudtam, hogy a cateringes lány a maradékot a kutyájának viszi haza. Már úgy eleve, hogy hazaviszi. Akkor inkább együk meg mi, így a cégnél marad.
Na, ma egész nap fotózás volt a nagy tárgyalóban, az asztal közepén ott voltak a kis halmokba rendezett pogácsák. A fotós koradélután távozott, egy negyedórával később arra járkálva elkezdtük széthordani a pogikat. Mértékletességet gyakorolva mindenki csak 1 darabot vett magához. Fura volt ugyan, hogy egész nap egy darab pogácsa sem fogyott a tányérokról, de nem nagyon foglalkoztunk vele. Ahogy az utolsó falatot is lenyeltük, egyszer csak megjelent egy kb. 10 fős társaság, öltönyös, nyakkendős férfiak. Bementek a tárgyalóba, és kicsit furán néztek, hogy az asztal közepén egy sor majdnem üres, morzsás tányérka ácsorog. Mi nagyon szégyeltük magunkat, de már nem tudtuk visszacsinálni. Utána vagy 20 percig vihogtunk, mint a tinilányok.
Ja, a fotózást megúsztam. Kiderült, hogy nem csak én szeretnék kimaradni a telefonkönyv fényképes részéből. Igaz, hogy a reggel még tiltakozó kollegák közül többen átálltak napközben a másik oldalra (, a kis piszok árulók), de szerencsére a főnökségnek nem jutott eszébe kötelezővé tenni a fotózkodást. A csúcs egyébként az, hogy olyan emberek, akik máskor semmit sem adnak magukra, papucsban és kitérdelt, kopott nadrágban csoszognak a folyosón, most kinyalták magukat. Fodrász, smink, meg minden. Némelyikre rá sem lehetett ismerni, úgyhogy a róluk készült kép nem is tölti majd be a neki szánt, "ismerjük meg egymást" szerepet.
Na, ma egész nap fotózás volt a nagy tárgyalóban, az asztal közepén ott voltak a kis halmokba rendezett pogácsák. A fotós koradélután távozott, egy negyedórával később arra járkálva elkezdtük széthordani a pogikat. Mértékletességet gyakorolva mindenki csak 1 darabot vett magához. Fura volt ugyan, hogy egész nap egy darab pogácsa sem fogyott a tányérokról, de nem nagyon foglalkoztunk vele. Ahogy az utolsó falatot is lenyeltük, egyszer csak megjelent egy kb. 10 fős társaság, öltönyös, nyakkendős férfiak. Bementek a tárgyalóba, és kicsit furán néztek, hogy az asztal közepén egy sor majdnem üres, morzsás tányérka ácsorog. Mi nagyon szégyeltük magunkat, de már nem tudtuk visszacsinálni. Utána vagy 20 percig vihogtunk, mint a tinilányok.
Ja, a fotózást megúsztam. Kiderült, hogy nem csak én szeretnék kimaradni a telefonkönyv fényképes részéből. Igaz, hogy a reggel még tiltakozó kollegák közül többen átálltak napközben a másik oldalra (, a kis piszok árulók), de szerencsére a főnökségnek nem jutott eszébe kötelezővé tenni a fotózkodást. A csúcs egyébként az, hogy olyan emberek, akik máskor semmit sem adnak magukra, papucsban és kitérdelt, kopott nadrágban csoszognak a folyosón, most kinyalták magukat. Fodrász, smink, meg minden. Némelyikre rá sem lehetett ismerni, úgyhogy a róluk készült kép nem is tölti majd be a neki szánt, "ismerjük meg egymást" szerepet.
