Ma volt életem első hipnózisa. Senki ne gondolja, hogy megfordult velem a világ, hiszen nem lehet ajtóstul rontani a házba. Ma csupán arról győződtünk meg, hogy működik nálam, tehát hipnotizálható vagyok. És igen, az vagyok. Korábban azt hittem, hogy aki az élet más területein kevésbé befolyásolható, más akaratának kevésbé behódoló, mint társai, az a hipnózisra sem kapható. Aztán olvastam, és a pszichodoki is azt mondta, hogy semmi köze ehhez, inkább a fantázia színességével van kapcsolatban, illetve azzal, hogy mennyire vizuális típus az alany.
Az egész kb. 50 percig tartott, de csak negyedórának tűnt. És egész más volt, mint amire számítottam. Egyáltalán nem voltam önkívületben, vagy hogy is hívják... Szóval mindent hallottam, hogy csönget valaki, hogy a doki miket mond, hallottam, hogy keresztbe vetette a lábát, mert suhogott a nadrágja, stb. Az egész érzés leginkább az aerobik órákról ismert relaxálásra hasonlított nekem. Itt is voltak olyanok, hogy elnehezedik a testem, meleghullám fut végig a hasamon, és vízparton is jártam. Viszont mégiscsak volt valami plusz, valami sokkal mélyebb, durvább érzés. Ha a doki azt mondta, hogy a tenyereimet fordítsam egymással szembe, és figyeljem meg, ahogy mágnesként vonzák egymást, akkor hihetetlen módon tényleg éreztem. Erőteljesen tartottak egymás felé a tenyereim, egy idő után erővel sem tudtam volna visszatartani őket az összecsattanástól, de nem is ez volt a cél. Amikor vége lett, nagyon kellemes, boldog érzés volt, mondanám, hogy mihez hasonlít... Hazafelé kissé kóvályogtam, az egyik utcasarkon elfelejtettem befordulni, aztán felhívtam Drist, és csak ásítottam folyamatosan, alig bírtam beszélni. Mindent összevetve klassz élményben volt részem, és legközelebb folytatjuk. Több alkalom kell, míg olyan mély hipnózisba tudok kerülni, amely megfelelő valami lelki sérelem sikeres felszínre hozatalához.