Az, hogy nem vagyok aktív, azt jelenti, hogy aktív vagyok. Csak nem a blogban. Csupa olyan dologban viszont igen, amiről dög uncsi írni. Mosok, főzök, takarítok, rendezgetek, olvasok, restanciákat törlesztek, elhanyagolt idős rokonokat látogatok és látok vendégül. Szerda reggel óta ilyenekről szól az életem. Van azért 1-2 említésre méltó dolog. Meglátogattam Apám rokonait, akik annak ellenére, hogy a szüleim nagyon korán elváltak, és Apámat utána alig láttam, aztán csak a halálhírét hallottam, elég sokat törődnek velem, az életem fontos döntései előtt mindig véleményt mondtak, vagy ha csak a pénzen múlt egy úton való elindulásom, akkor támogattak. Tudom, hogy nem vártak mást cserébe, csak szeretetet és törődést, de mivel mindenük megvan és kimondottan jó egészségi állapotban vannak, nem tudom, mit tudnék nekik adni. Pénzért vásárolható dologra nincs szükségük, és nem magatehetetlenek, hogy mondjuk főzzek, mossak rájuk. Marad tehát a beszélgetés. Sokáig stresszelt a dolog, évekig tartottam attól a karácsonyi látogatástól, ahol majd jól leszidnak, ha nem tudom, ki X ország Y minisztere, vagy Beethoven hanyadik szimfóniáját játszák a hétvégén a Z koncertteremben... Tehát jó sok éven át kínszenvedésnek tűnt a velük való találkozás. Az utóbbi években viszont nagyon jó fejek. Képes vagyok 2-3 órán át tartalmas beszélgetést folytatni két 70 év körüli emberrel. És még csak nem is kell megerőltetnem magam, majdnem teljesen képben vannak azokban a témákban, amelyek engem foglalkoztatnak, és fordítva dettó. Most csak a találkozás kipipálása miatt mentem el hozzájuk, de az lett belőle, hogy elkezdték mesélni Apámról a sztorikat. Előre szóltak, hogy csak rosszat tudnak mondani, és valóban. Egyáltalán nem voltam meglepve. Jó sok történetet előadtak, még Anyuról is megtudtam egy-egy érdekességet, aztán jöttek a soha nem látott, soha nem hallott távoli rokonok históriái, bár ilyen mélységben már tényleg nem érdekelt volna... Az idős házaspár hölgy tagja egyébként újságírói példaképféleségem, ha egyáltalán van ilyen, és mindig nagyon érdekel, miről mit gondol. A cikkeimet is el szoktam olvastatni vele, építő jellegű kritikájából sokat tanultam már. Most is szóba került az újságírás, én szomorúan bevallottam, már nem hiszem, hogy valaha a sajtónak fogok dolgozni, grafomániám ellenére nem találom a helyem a nyomtatott médiában. Elpanaszoltam, hogy nem jön úgy az ihlet, ha megszabják, miről, hány karakter terjedelemben, milyen hangvételű írást kell produkálnom. Csak akkor tudok írni, ha a belőlem természetesen jövő dolgokat vethetem papírra, a saját stílusomban, a saját gondolataimmal, véleményemmel. Ezt pedig eddig nem sok újságnál engedték meg. Végighallgatott, és egyetértően bólogatott. Sok-sok évtizede dolgozik a szakmában, tudja, mire gondolok, és nagyon is megérti. Aztán váratlanul előhozakodott azzal, hogy ilyen esetben könyvet kellene írnom, a saját szám íze szerint. Hm. Bevallom, ezen már magam is sokat gondolkodtam, tervezgettem, de hogy ő mondja, az nagyon jól esett. Abban maradtunk, hogy ha lesz hozzá hangulatom, nekiállok, és amint elkészül egy rész, amit nyugodt szívvel kiadok a kezemből, megnézi. Tulajdonképpen felajánlotta szerkesztői segítségét. Ez tök jó! Örülök, és nem csak egy jó napot szerzett ezzel, hanem önbizalmat is adott a munka elkezdéséhez. Sajnos munka és egyéb elfoglaltságok mellett nagyon nehéz megcsinálni, de tényleg régóta fontolgatom, úgyhogy az is lehet, hogy hamarosan belevágok.
