Naná, hogy az a nap a leghosszabb, amelyik előtt mindössze 2 órát aludtam. Naná! Reggel angol óra, este pszichodoki. Nem hipnotizáltunk, tudtam előre, hogy a "hogy van?" kérdésre ki fog buggyanni belőlem, ami tegnap este óta piszkál. Így is lett, elmeséltem a műsort röviden, aztán vázoltam neki azt a helyzetet, amikor kétszer is feltette ugyanazt a kérdést a műsorvezető, és én döbbenten bámultam magam elé. A hangból nem derül ki, talán még vihogtam is egyet, de olyan szinten mélyre hatolt a kérdés, hogy tényleg kidülledt szemekkel néztem rá. Nem is értem, hogy érez rá ilyesmire a srác. Hogy visszatérjek egy tegnapi kérdésére, most tényleg zavar egy kicsit, hogy ki van terítve előtte a lelkem. Mit tudhat? Mit sejthet?
Mindent megosztottam a pszichodokival, és egy 50 perces sírás lett a vége. Amit mondott, az ugyanis nagyon nem esett jól. Nem az bántott, hogy ő ezt mondja, hanem hogy a srác is ugyanazt gondolja rólam, amit. Jaj, annyira sajnálom, de már könyékig turkálunk a "tabu" feliratú dobozban, s nem folytathatom.