Szerencsésen átvészeltük az Anyák Napját. Dris már az odaúton tiszta ideg volt, rá is gyújtott, pedig már sok napja nem. Azt mondta, a tömegközlekedésben résztvevők bosszantják, de szerintem az Anyámmal való találkozás közelsége piszkálta, tudat alatt. Én meg jó előre leszögeztem a telefonban, hogy még máshova is kell mennünk, úgyhogy csak futó látogatásra számítsanak. Ez persze csak azt a célt szolgálta, hogy ha nagyon vészes a helyzet, könnyebben meneküljünk. De csodák csodájára ma épp jó kedvében volt Anyu, illetve nem a jó kedv a lényeg, hanem hogy teljesen elviselhetőnek tűnt. Poénkodott saját magán, meg ilyenek, és abba is simán beleegyezett, hogy elhozzam a családi fotókat, rendezés és őrzés céljából. Na, és akkor itt most sokfelé ágazik a mondanivalóm, azt sem tudom, mivel kezdjem. Az úton (ami hála a rendőrség és a BKV munkájának össze nem hangoltságának, nem volt rövid, de ezt most inkább nem mesélem el, mert utálok az utazási nehézségeken sopánkodni, meg amúgy sem gyakran kerülök ilyen helyzetbe, úgyhogy ennyi még belefér) valahogy beindult a beszélőkém, és egy csomó összefüggést felvázoltam Drisnek a lelkemben zajló dolgok, a gyerekkorom, a körülöttem levő emberek, főként az ideig-óráig barátoknak hitt személyek viszonylatában, csak úgy dőlt a szó belőlem. Aztán amikor rájöttem, hogy ezt most piszok jól összefoglaltam, akkor próbáltam memorizálni, hogy a gép elé kerülve le tudjam írni az összeszedett gondolataimat. Naná, hogy mire lecsücsülhettem, már szilánkokra esett az egész.
Az Iwiw-en annyira koncentráltam, hogy be ne jelöljem az exet, amíg ő nem talál rám, hogy végül tök véletlenül bejelöltem Bélát. Ahh, pedig nem volt szándékos, de ha mostmár visszavonom, azt lehet, hogy látja, és úgy már marha ciki. Fogalmam sincs egyébként, hogy mióta vagyok ilyen, mindig is utáltam a sakkozó nőket, akik nem bírják csak úgy felhívni azt, akit szeretnének, hanem osztanak, szoroznak, gyököt vonnak, és végül fogukat összeszorítva is kibírják, hogy ne csörögjenek rá a másikra, csak és kizárólag azért, hogy a büszkeségüket megőrizzék. Ez totál baromság, de most valami hasonlót csinálok. Mondjuk nem büszkeségből, csak mert nem tudom, nem lennék-e tolakodó, nem riasztanám-e el az exet, ha ennyire gyorsan ráugranék. Képletesen, persze. Előbb-utóbb úgyis rányomok, és vele lesz teljes az én kis Wall of Fame-em, hihi.
Nosztalgia időszak van, sokat foglalkozom a múlt dolgaival, és kivételesen nem bánkódom miattuk, hanem tanulok belőlük és szívesen ábrándozom a boldog időszakokon is. Anyuéktól elhoztuk tehát a fotókat, amiket ő ömlesztve tart egy szekrényben. Rendszerezni kezdtem őket, és közben már elfejtett képekre bukkantam. Az én gyerekkori fotóim azért érdekesek, mert ugyebár nem láttam magam kívülről, most olyan visszanézni, mintha egy idegen, ám mégis kicsit ismerős gyereket kukkolnék, sok képen nagyon édi vagyok. Azoknak a pillanatoknak a felvételei, amikre emlékszem, más miatt érdekesek. Előkerültek az öcsém sportmúltjának dokumentációi, vagy pl. az ex-szel közös fotóink. Összebújüós, egymást imádós, ártatlan szemekkel egymásra meredős, romantikus kis képek. S egy harmadik nosztalgia-kategóriát képeznek Anyu fényképei. Mennyire más volt még akár 12 évvel ezelőtt is, de főleg fiatal korában. Csinos, szép nő, nem olyan, mint most. Ugyanolyan is, és egészen más is. Az elkövetkező esték valószínűleg azzal telnek majd, hogy Drissel végignézzük az egész kupacot, mesélek, ő pedig nagyon érdeklődő lesz.
