Ma reggel teljesen váratlanul összefutottam Bélával. A legpletykásabb kolleganőmmel álltam a liftnél, amikor megérkezett a srác karikás szemekkel, alig vonszolta magát az álmosságtól. Ennek ellenére széles mosoly ült az arcára, amikor meglátott, és bár sosem száll be a liftbe, most velünk tartott. Igazán kedves, udvarias volt. Csak két emeletet ment, talán ha egy fél percig láthattuk, de a pletykafészek kolleganőmnek ez a kis idő elég volt arra, hogy leszűrjön mindenféle borzalmakat róla. Eleinte próbáltam leállítani, nyugtatgatni, de még vagy tíz percig ócsárolta utána. Kedvem lett volna bokán rúgni.