Szokásaimhoz képest viszonylag hamar összekaptam magam ma reggel. Társaság és ötlet híján nem jutott eszembe sok hely, ahova mehetnék, de azt tudtam, hogy ebben a szép időben nem ülhetek itthon. Belekezdve a single day-be, először megreggeliztem egy kávézóban, aztán átmentem a Mammutba, könyvvásárlási céllal. Nem ismerem nagyon a mostani kínálatot, úgyhogy elnézelődtem egy ideig, de tudtam, hogy vásárlás nélkül nem távozom. Végül egy furcsa könyvre esett a választásom. Bozsik Valéria: Hatalom nélküli társadalom. Napszemcsi, egy palack ásványvíz, és kivittem a fenekem a Millcsibe (Millenáris Park, ha valaki elfelejtette volna). Fura volt, sehol egy lélek. Biztos mindenki a strandon áztatja magát, de én oda nem vágyom. Kerestem egy fenéknyi helyet a fűben, ahol épp nincs egyetlen cigaretta-csikk sem (kimondottan nehéz volt ilyet találni), feltűrtem a nadrágomat térdig, és olvasni kezdtem. Nem mondom, hogy nagyon belemerültem, talán a 7. oldalig jutottam, mert közben mindenféle dolgok keringtek a fejemben. Dris, ex (neki mostmár jó lenne valami nevet találnom), a tegnap este, az elmúlt 5 év, a jelen, a jövő. Ilyen csendben és nyugalomban, amikor senkihez sem kell alkalmazkodnom, mindig másnak érzem magam. Mindig más oldalamat érzem hangsúlyosnak, mint amiben egyébként élek. Ez furcsa, már-már ijesztő. A telefonomért nyúltam, hogy megcsörgessen Drist, egy banális ügy miatt, történetesen nem találtam az aksikat a fényképezőgéphez, de a telefon 2 másodperccel azelőtt megcsörrent, hogy én hívtam volna. S ő volt a vonalban. Megbeszéltük néhány napja, hogy most nem úgy lesz, mint a tavalyi fél éves szünetünkben, s nem leszünk haverok, nem járunk együtt kajálni és vásárolni, nem beszéljük meg a napi problémáinkat. Ennek ellenére most, hogy ott fülelt a vonal túloldalán, muszájnak éreztem elmondani neki, hogy mikre ébredtem rá. Az időbeosztásunkkal, az egymást visszahúzásunkkal, a közös punnyadásokkal és az elvesztegetett órákkal, napokkal kapcsolatban. Egyetértettünk, de ezekre az elkövetett hibákra addig nem jöttünk rá, amíg nem léptünk ki a kapcsolatból. Bár, mintha sejtéseink lettek volna, nekem legalábbis úgy rémlik. Arra is rájöttem, ott, a parkban csücsülve, hogy Dris a kapcsolatunk elején a személyiségemnek egy olyan oldalát hozta elő bennem, s fogadta el, amelyről akkor tudtam meg, hogy egyáltalán létezik. Ez a felismerés és szabadságérzet kinyitotta a világomat. Ugyanakkor egy idő után jó lett volna, ha a személyiségem régi alkotóelemeire is koncentráltam volna, nem csak az újdonságokra. Ez azonban elmaradt, vagy csak cseppenként tért vissza, s az idő haladtával Drishez kizárólag a vele felszínre került dolgaimat éltem meg. A többi pedig bekerült egy ládikába, s rázártam a lakatot. Most úgy érzem, a két világ közötti egyenes az, ami az igazi, ami a megfelelő, felszabadult, színes, és velem azonos világot jelenti. Mondjam azt, hogy a külsőségek és a belső építkezés, vagy a szórakoztató és elvont művészet, vagy a természetjárás és a városi lét közötti halmazmetszet lenne az ideális? Így talán könnyebben értelmezhető, mire gondoltam fentebb.
