Még a végén lesz igazi barátnőm, az egyik kollegina személyében. (El kellene már neveznem, mert 8 hónapja beszélek róla... szóval legyen Sandy.) Elég jó a kapcsolatunk, mondhatni. Elvben utálnunk kellene egymást, de nem megy. Ő egy magas, igen vékony, szőke, nagyon csinosan öltöző lány, s vallomása szerint többek között azt bírja bennem, hogy nem vagyok rá féltékeny. S valóban nem. A helyzet az, hogy átlátok a felszínen, és ezzel a bizalmába férkőztem. Mindenki úgy néz rá, mint egy olyan nőre, aki meseszerű életben él. Dekoratív, sikeres, tök jó pasija van, aki szintén sikeres, autó, drága lakás, s mintha neki minden sikerülne. Ezzel a körítéssel simán kivívta magának a közutálatot. Engem viszont nem ver át, tudom, hogy törékeny alkata mögött stressz alapú emésztési problémák, tökéletesnek tűnő élete mögött pedig súlyos megfelelési kényszer és szeretethiány áll. Ezt tudomására is adtam, még anno, amikor egy szobában dolgoztunk, s valahogy azóta húz hozzám. A bimbózó barátságunk mintha most hajtana virágot, egyre több közeledési próbálkozása volt az elmúlt hetekben, de ma olyat mondott, amitől "könny szökött a szememben". Holnap, munka után menjek el hozzá, dumáljunk estig, és aludjak ott. Köpni, nyelni nem tudtam. Természetesen az ottalvásra nemet mondtam, de közben viháncolt a kis lelkem, mert velem ilyen nem szokott lenni. Kölcsönösen megbeszéltük, hogy mindkettőnk azért fogja vissza magát, mert félünk, hogy a másik nem akarja velünk tölteni a szabadidejét, vagy túl tolakodóak lennénk. Nagy kacagások közepette egyszer s mindenkorra megegyeztünk, hogy nem agyalunk ilyesmin.