Máig tartott a kommunikációs szünet Ex-szel. (Kétszer begépeltem már részletesen, de elveszett, úgyhogy dühöngök, s mostmár csak rövidített verziót vagyok képes összedobni.) Már egy ideje éreztem, jobb lenne ezt lezárni, bennem már korábban eltört valami, csak nem jutottam el odáig, hogy kimondjam, vége. Most egész jól sikerült belemondanom az arcába, amit gondolok és érzek. Bevallom őszintén, szakításban kimondottan rossz vagyok, csak és kizárólag bénán tudom csinálni. Most egészen felülmúltam magam, bár ez inkább olyan volt, hogy kettecskén megbeszéltük, nincs folytatás. Elmondtam neki, hogy dühös vagyok rá, és mérhetetlen csalódott, s elég rosszul érzem magam emiatt. Nem sokat hízelegtem neki, nem tudom elfelejteni, mennyit bántott, mennyi fájdalmat okozott. Kevés sírással vészeltem át az estét, s amikor azt hittem, túl vagyok mindenen, este itthon mégis rám tört a zokogás. Keserves, mélyről fakadó. Lehet, hogy mégsem fogom olyan könnyen feldolgozni.
Ő szeretné, ha nem kerülnék ki az életéből. Ez hízelgő, de egyelőre nem tudok mit mondani rá. Nem nagyon érzem, hogy barátság lenne köztünk. Fene se tudja. Sokszor jól eldumálunk, de alapvető dolgokban nem ért meg, lehülyéz vagy kinevet, én meg nem egészen így képzelek egy baráti viszonyt. Ugyanakkor azt is nehezen tudom elképzelni, hogy most láttam utoljára. De nem tudnék asszisztálni a csajozásaihoz, ám annak sem örülnék, ha kommunikálnánk, de eltitkolná, hogy talált valakit. Oh, basszus, szétbőgöm a fejem.
