Nem tudhattam előre, hogy az, újra szeretnék blogot írni, nem esik majd egybe az életem megreformálásával kapcsolatos kérdések megoldásával. Az elmúlt hetekben nagyon sok dolgot letisztáztam magamban, rendeztem a gondolataimat, de csak akkor tudom majd összeszedetten és határozottan postba gereblyézni, amikor sikerül kiválasztani az igazit a megoldási lehetőségek közül, és elkezdődik a megvalósítási folyamat. Izgatott vagyok, tudom, fontos év az idei. Kicsit ijesztő, hogy már majdnem a fele eltelt. Teljesen határozottan tudom, mit szeretnék csinálni, hogyan szeretnék élni, s erre épp az ellenkező irányba tuszkoló vélemények ébresztettek rá. S ahogy lenni szokott, most azonnal akarok mindent, pedig szükség van a felkészülésre, sok-sok hónapra, talán egy évre is. Mi lesz velem addig? Nem tudom. Kellene egy kis (nagy) szabadidő, egy fél év, 9 hónap, amikor töltődhetek, amikor nem lábat lógatok, de nem is a kényszerű pénzkereset terhe határozza meg a mindennapjaimat.
Úgy tűnik, a 30. életév betöltése nálam nem az autó-lakás-karrier hiányát jelenti, hanem ráébresztett, még mindig ugyanazok az álmaim, amik 18 éves koromban, s a megvalósításuk főleg rajtam múlik. A 30-as szám a nevem mellett piros fénnyel villog, figyelmeztetve, hogy döntsem el, még egyszer megpróbálom-e. Ha nem, lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem. Ha igen, és nem sikerül, utána még mindig csinálhatom azt és úgy, amit és ahogy most.
A project egyben barát-teszt is. (Egy ember már átment rajta, kettő megbukott.) Küldök is egy levelet a jövőbeli, mondjuk a 2007. decemberi önmagamnak, "hogy állunk, kislány?".
Tuti, hogy folyt. köv.