El kellene sajátítanom valami olyat, hogy soha semmire nem reagálok élesben, csak másnap reggel, mert addigra ülepedik, s egész más színben tűnik fel. Ez rendszeres, a pillanat hevében általában rosszul értékelem a dolgokat. Az első reakcióm (hadd húzzam elő kifogásként viszontagságos gyermekkoromat) mindig az, hogy hű, bántani akarnak. Ha kapok valamit, elsőre az ugrik be, juj, de a múltkor meg nem kaptam, biztos nem akar most sem igazán adni. Később jövök rá, mekkora gesztus volt az a valami tőle, de addigra elszúrtam.
Azt is el kellene sajátítanom, hogy úgy írjak blogot, hogy közben nem írok. Őszinte lehessek, de fantáziálhassak is, ha épp ahhoz van kedvem. Megmaradjon az írói szabadságom. Túlozhassak és egyszerűsíthessek, kiszínezhessem a történetet, ha úgy szeretném.
Főnököm ma megkérdezte, valóban unalmasak-e számomra a meetingek, mert ha igen, nem muszáj részt vennem a projektben. Még jó, hogy van humora. Namármost az az unalmas meetingezés csak körítés volt, s ami azt illeti, épp a napokban szerettem volna postolni arról, milyen jó, hogy egyre érdekesebb munkákba vonnak be. Mostmár senki nem fogja elhinni nekem. :)
S elhangzanak ilyen beszélgetések:
- Mit csináltál a hétvégén?
- Tulajdonképpen semmi különöset, csak pihentem és frikkel voltam.
- Tudom, Garfield-os alsógatyában.
Kettészakadok, meghasonulok. Vagy nevet változtatok. Talán magamra műttetem Nicolas Cage arcát. De az nem megy, hogy amit írnom kell, azt ne írjam le.