"Szerelmi szenvedés későbbre" címszó alatt piszkozatban gyűjtögettem a szakítás utáni eseményeket és érzéseket. Mindig megremegett a kezem a "Webre vele" gomb felett. Nem tudtam, mi zajlik a túloldalon, még gyenge és frissen sebzett voltam ahhoz, hogy egyoldalúan kiadjam az érzéseimet, hogy megalázottá váljak, vagy hogy rajta/rajtunk csámcsogjon a blogolvasó közönség. Vártam, hogy ha pont kerül a végére, s már nagyobb távolságból szemlélem az eseményeket, terápiás céllal, vagy rögtönzött őszinteségi rohamból kifolyólag megosszam mindenkivel. Ez volt tehát a folyamat, a háttér a kétértelmű, vagy teljesen érthetetlen bejegyzések mögött. Ez az egész nem érdemli meg, hogy miatta ne legyen őszinte a blog. Viszont frik megérdemel annyit, és csak annyit, hogy a részleteket továbbra is megőrizzem magamnak, magunknak.

Szakítás utáni első napok:
Az a béna az egészben, hogy az ember lánya szerelmes valakibe, akiben mélységesen csalódott. Sír valaki miatt, aki nem érdemli meg. Aki annyira elvette a hitét embertől, férfitől, mint még soha senki korábban. S mégis visszavárja, mert szerelmes belé. De ha visszajönne, nem hinné el az újabb bókokat, szerelmi vallomásokat. Mert egyszer már kirántották ugyanezzel a szőnyeget a lába alól. Ördögi kör.
Lelkiállapotom: dühös.

Szakítás utáni 5-7 nap:
Mindig is utáltam, hogy emberek a régi csalódásaik alapján indítják hátrányból új kapcsolatukat. Én nem tudtam általánosítani nőket, férfiakat, mindenki tiszta lapot kapott nálam. Ez alapvetően most is így van, de ha az ember már látta, ahogy párás tekintettel, csillogó szemekkel szerelemtől remegve vallanak a szemébe, s tényleg hihető volt, aztán pár héttel később arcul köpik, hogy tudna egy tényleg őszintének ismét adni a szavára? Lehet, hogy valóban úgy gondolja, lehozná a csillagokat, megküzdene a sárkánnyal. De csak abban a percben. Egy hét múlva már nem biztos. Elvette a legfontosabbat, hogy bízni tudjak az emberekben, hogy őszinte szívvel tudjak hinni a szerelemben.
Lelkiállapotom: dühös.

Szakítás utáni 8-10 nap:
A csúcs, hogy egész nap jókedvű vagyok, aztán este egy pillanat alatt, váratlanul rámtör. Minden oké, aztán hirtelen zokogni kezdek. Szenvedek. Jobban, mint egy hónapja, amikor először szakítottunk. Nagyon meglep, hogy most vagyok ilyen, hiszen benne volt a pakliban, nem fog működni.
Nem tudok csinálni egy csomó mindent, ami korábban örömet okozott. Blogokról, köztük a sajátomról, tévéműsorokról, boltokról, ruhákról, zenékről, kajákról, fesztiválokról, virágról, városokról stb. is ő jut eszembe. Ott van mindenhol. Megnyitottam a gépemen az intézőt, s egy mappa címének puszta látványától sírva fakadtam.
Lelkiállapotom: dühös.

Szakítás utáni 11. nap:
A legjobb sztori eddig, hogy sétálunk Drissel az utcán, s egyszercsak elkezdek sírni azon, hogy... kereszteződés! Itt jártunk együtt is, brühühü, itt nyitottuk a sört a kerítéseken, szip-szip. Aztán mire ismét látok a könnyektől, körbenézek: Ja, ez nem is az a hely. És akkor röhögünk.
Lelkiállapotom: Mérhetetlen düh fortyog bennem.

Szakítás utáni 12. nap:
De tényleg nem tudok most megbízni egyik férfiben sem. Annak ellenére, hogy tudom, nem mind ilyen. Tehát nem miattuk, miattam. :))) Hát, basszus, eljutottam idáig, hogy én mondok ilyet. 30 évig sosem. Dunának megyek. Mit építettem a lelkemet évtizedekig, hogy aztán ide fussak ki...
E-mail érkezett, amelyben találkozóra hívott, megosztaná a gondolatait, elmondaná, mikre jött rá. Én meg meghallgatnám, gondoltam. Pedig ekkor már nem volt bennem más, csak hidegség, látni sem akartam, s ritkán jutott csak eszembe.
Lelkiállapotom: kiürült, hűvös.

Szakítás utáni 18. nap:
Találkoztunk. A helyszínt én jelöltem meg: ugyanott, ahol először. A szándéka valószínűleg az volt, hogy szépen váljunk el, tisztázva, amit eddig nem sikerült. Tulajdonképpen rosszabb lett a helyzet, mint volt. Látszott, hogy rákészült, jól süljön el a dolog. De olyanokat mondott, hogy lehidaltam. Először nevettem, aztán dühös lettem. Tényleg ezért hívott oda? Így két és fél hét távlatában ezek az információk nélkül meglettem volna. Mondjuk tény, ami tény, díjazandó, hogy ki tudta mondani őszintén. A szándék viszont csak szándék maradt.
Felpiszkálta most a sebeket, de csak azokat. Az érzelmeimet már nem sikerült. A dühhöz jutottam vissza a folyamatban, nem a "mi lett volna, ha" ábrándozáshoz.
Hazaérve meg írtam még egy levelet neki.