Van némi lelkiismeretfurdalásom, hogy ilyet postolok, de az az igazság, engem a hideg ráz Tisza Katától. Könyvét még nem olvastam, lehet, hogy jó írónő, de ha látom vagy beszélni hallom, egyszerűen irritál. (Lehet, ő is így lenne velem.) Most mégis betévedtem a blogjába, és találtam egy gondolatébresztő bejegyzést. A Piaf filmet nem ismerem, nem tudok hozzászólni, sokkal inkább elgondolkodtatott a post eleje: "...az alkotás boldogtalanságból táplálkozik, hogy egyetlen boldog alkotót sem látsz, mert ha boldog vagy, nem áraszt el oly mértékű űr, hogy szétfeszítsen, ha nem fested meg, írod le, zenéled ki."
Ízlelgetem ezt a pár sort napok óta. Lett volna olyan időszak, amikor simán igazat adok neki, hiszen a saját kis világomban is tapasztalom, ha minden sunshine+happiness, nem jön olyan könnyen az ihlet. De! Tulajdonképpen mégis jön, mert arra is késztetést érez az alkotó, hogy a boldogságát megossza. Csak azt nehezebb az ízlésesség határain belül tenni. Sőt, nehéz értelmesen tenni. Könnyen lesz belőle szirupos nyáladzás, szentimentalista áradozás, s könnyen rásütik az ítészek az ostobaság bélyegét. Ha az alkotás a vidámságból és boldogságból fakad, a mű szinte azonnal besorolódik a könnyed, csupán szórakoztatni vágyó kategóriába, s ezzel szinte értéktelen kacatnak minősül, holott nem biztos, hogy csak az ér bármit is, amibe a szerző és a befogadó is belehal.
Jó lenne példákat sorolni. Fellini vajon boldogtalan volt? Műveiből ez sugárzik? Vagy említhetem Madonnát is. Ismerünk boldog(nak látszó) festőt? Költőt? Divattervezőt biztosan.