A múltkori osztálytalálkozó, érzéseim szerint, sokakban megmozgatott valamit. Nem felületes kis péntek esti dumcsizás volt, az biztos. A saját érzéseimet, s hogy napokig kavarogtak bennem a dolgok, már leírtam. Ott, az egykori barátok, ellenségek és szerelmek előtt felálltam, és bocsánatot kértem néhányuktól azért, hogy a suliban vezettem le a családi feszültséget. Nem tudtam, jó ötlet-e ilyennel előhozakodni, de nem bírtam magamban tartani, megkönnyebbültem, s láttam a mosolygó arcokon, hogy nekik is kellett ez a pár szó.
Hét közepén hívott a barátnőm, hogy az osztálytalálkozó, és amit a többieknek mondtam, felelevenítette benne a régi emlékeket, főleg az otthoni, gyerekkori sérelmeit. Egyedül velem tudja megosztani. Kijelöltük a péntek estét, s kivételesen nem kávézóba mentünk beszélgetni, nem is egy parkban ültünk le, hanem rendeltünk két pizzát, s nálam, hangulatvilágításban, a puha szőnyegre telepedve beszélgettünk. Én jóformán csak hallgattam. Általános iskolában össze voltunk nőve, mégis nagyon sok mindent nem tudtam róla. Pl. a családján belül zajló szörnyűségeket. Azóta lezárta azt az időszakot, legalábbis azt hitte, távol költözve a szüleitől, új életet kezdett. A múlt heti időutazás felszínre hozta a családi problémákat is, s ezeket újraélve hirtelen felismerte felnőttkori problémái gyökerét. Leginkább azt értette meg, miért választ folyton olyan férfiakat, akik aztán szenvedést okoznak neki. Ámulva hallgattam, s remélem, tudtam neki segíteni, merre iduljon tovább.