Basszus! Három-négy fős céghez vágyom.
Ilyen sem volt még, legalábbis nem hagyott bennem mély nyomokat, hogy szabadságomat a munkahelyemen töltöm. A pénteki koktélparti helyett bevállalt év végi létszámnyilvántartással ugyanis meggyűlt a bajom, ezért még ma is be kellett jönnöm. Játszóruhában szaladtam át a melóhelyre, mert ugyebár én csak gyorsan osztok, szorzok, s már itt sem vagyok. Ahha... 8 óra + 1 óra túlmunka lett belőle. Öten izzadtunk vért egész nap, mindenki azon volt, hogy mielőbb megkezdhessem a papíron már pörgő pihenésemet. Drága kollegáim listákat nyomtattak, felváltva jelentkeztek, hogy összeolvasnak velem, s volt, aki kávét főzött és kenyeret kent, hogy azzal se menjen az időm. Az az egy fő viszont, aki nem stimmelt a létszámban, az istennek sem akart előkerülni.
Visszamentünk egész nyárig, minden lehetséges listát egyeztettünk, ami nem kismiska ilyen sok munkavállalónál. Az FKeres kevésnek bizonyult, de már épp úgy tűnt, hogy maga Einstein sem tudná megoldani a rejtélyt. Ahogy ástam magam egyre beljebb az adatokba, logikai és matematikai lehetetlenségekkel szembesültem. Aztán, közel 9 óra megfeszülés után lőn világosság.
Még nyár elején egy kollega felmondás alatt állt, amikor váratlanul meghalt. Akkor roppant logikusan kivettem a létszámból. Egy táblázatban viszont véletlenül benne maradt, hogy a felmondási ideje sok hónappal később jár le... amikor eljött az az időpont, már nem emlékezve a nyárra, ismét kivettem a létszámból. Aztán kereshettünk, miért nem stimmelünk saját magunkkal.
Gratulálok magamnak.