Három héttel ezelőtt, a nagy üvöltözősdi után, megbeszéltem anyukám orvosával egy találkozót. Nem sok jót feltételeztem róla, mivel egyszer már voltam bent nála, és hamar lerázott, meg azért sem, mert tizenvalahány év után gyógyulásnak nyomát sem látjuk, sőt. A találkozó mára esett, a doktornő pedig kellemes meglepetést okozott. Szerettem volna, ha kettesben vagyunk, de anyut is hívta, mert joga van jelen lenni az őt érintő témák megbeszélésekor.
Az a másfél óra, amíg bent voltunk, egész jól telt. Elmondtam az orvosnak, miért mentem, kérdezgettem múltról és jövőről, aztán kezdett visszakérdezni. Felváltva válaszoltunk, anyu meg én, a dokinő meg egyszer nekem, máskor neki szólogatott oda, s úgy éreztem, elég jól látja kívülállóként a helyzetet. Még olyanok is elhangzottak, amikre azt mondtam, igaza van és nekem kellene jobban odafigyelnem. Az más kérdés, hogy egyszerűen nem megy. Olyan is volt, ami anyu felé felnyitotta fel a szemem. Valahol mélyen szeret ő minket, csak képtelen kimutatni.
A doktornő megoldásként a sok beszélgetést javasolta, semmi más kiutat nem lát. Pont azt, amire képtelenek vagyunk.
Eltelt a másfél óra, kaptunk új időpontot, aztán kimentünk a folyosóra... és ott, magunkra hagyva egy pillanat alatt úgy összevesztünk, hogy végül köszönés nélkül hagytuk ott egymást.
Kizokogtam magam hazafelé, hosszan elmeséltem Drisnek, szintén hosszan a tesómnak, aztán végelgyengülésben meghaltam.
A konklúzió pedig annyi, hogy lenne értelme ezeknek a beszélgetéseknek, a doktornővel mint moderátorral, de csak akkor, ha anyu is akar változni. Márpedig nem úgy tűnik.