Ha valami nem nekem való feladat, az az, hogy nálam magasabb beosztású emberek előtt prezentáljak. Pláne, ha csupa férfi üli körbe a tárgyalóasztalt. Általában full lámpaláz, izzadó tenyér, nyökögő beszéd, remegő hang. Most mégis elvállaltam, mivel az én (szak)területemről volt szó. Készültem, izgatott voltam, de bíztattak. Végül én vetettem fel a kísérőmnek, nem muszáj velem jönnie, boldogulok egyedül is. Gyerekjátéknak tűnik.
Le is nyomtam a kb. 10 percet, kedves mosolyokat és jó kérdéseket kaptam vissza. Aztán egyszercsak borult valami, az egyik résztvevő szólásra emelkedett. Először nem is értettem, mitől olyan sértett, s vajon én vagyok-e a hibás valamiben. Aztán szép lassan összeállt, hogy a vidéki középvezetők előtt most én képviselem a naaaagy fővárosi központot, s szinte mindegy, mennyire vagyok én magam is kicsiny fogaskereke a gépezetnek, s hogy milyen témával állok ott előttük, törvényszerűen szét fognak cincálni.
Végig mosolyogtam, és gondolatban 9-es pontszámú táblákat mutogattam magamnak, mert még a szívem sem vert hevesebben a rám zúdított sérelmek hallatán. Nyugodtan, összeszedetten válaszoltam mindenre, amire tudtam, majd szintén mosolyogva megköszöntem a figyelmet és higgadtan elhagytam a helyszínt.
Lehet, hogy másnak mindez napi rutin, nekem nagy próbatétel volt. S úgy tűnik, van eredménye a pszichológiai munkának. Határozottan fejlődöm.

Reménykedve várom a holnapi napot, azt, amikor a mai már csak történelem lesz. A feldobottság és a lehangoltság, a bizonytalanság és a nagyszabású tervek ilyen gyors hullámvasútjáról leszállnék mostmár. Holnaptól múlt az is, hogy nem tudok fürödni, szerelmeskedni, önállóan hajat mosni.
Egyébként ma volt hátralevő életem első napja, és ez most fele annyira sem tréfa, mint amennyire annak hangzik. Bazititkos new life project, küldetés a vonzó jövőbe.