Nincs egyetlen abroncsos szoknyás, pózolós fotónk sem a Margitszigeti szökőkútnál, viszont van kapafoggal röhögős, meghitten koccintós, egymásra ragyogós, éttermi teraszon napernyőállítgatós, mind-a-két-tanú-telefonálós. Ha elég gyakran kattintok, összeáll a teljes sztori, mondatról mondatra, falatról falatra. Halálra nevettem magam.

S mim van még nekem? Új családom. Ma jöttem rá. Már nem úgy áll a dolog, hogy van Dris a szüleivel hármasban, én meg külön hozzájuk csapódtam, hanem mi vagyunk négyen. Asszem. Miért érzem így? Nem is tudom. Talán, mert sokkal többet találkozom velük, mint a sajátjaimmal. Talán, mert kimondottan jó fejek. A két kezem összetehetem, hogy ilyen anyós és após jutott nekem. Ez is cél volt. Elfogadtatni, hogy nem csak jövök és megyek a fiuk életében.

Pénteken volt az esküvő, anyukám ma telefonált. Nem azt kérdezte, milyen volt, hogy érzem magam és boldogok vagyunk-e. Az első és legfontosabb kérdés így hangzott: Mit szóltak a kolleganőid?
Mit szóltak, mit szóltak... 3 hétig babáztak velem, körüldongtak, szeretgettek, anyám helyett anyámak voltak. Anyámok? Hogy kell ezt írni?