Tegyük fel, hogy gyermekkorodban valaki nagyon visszaélt azzal, hogy ő felnőtt, hogy fizikálisan és hatalmilag is erősebb nálad. Rád kényszerítette az akaratát valamiben, ami egyrészt felesleges dolog volt, másrészt mérhetetlen baromság, harmadrészt pedig életre szóló lelki sérülést okozott vele. Eltelt 23 év, és még mindig gyakran felidézed azt a szörnyű érzést, amit akkor átéltél.
Mit tennél, ha 23 évvel később állsz a sorban a postán/bankban/pénztárnál, és észreveszed, hogy az ablak/pult mögött ő ül? Megismerted, és ő is meg fog ismerni. Vagy nem. Mit csinálnál? Csinálnál bármit is?

Ez egy valós eset, de ennek kapcsán elgondolkodtam, hány ilyen ember tudna szembejönni az utcán. Hány ember van az életemben*, aki olyat tett, hogy... hogy nem tudom. Hogy nem tudok egy légtérben lenni vele. Hogy átmennék az út túloldalára vagy kiállnék a sorból, mert annyira nem lennék képes látni sem. Hogy nem tudnék csak úgy odaköszönni és pókerarccal, szó nélkül továbbsétálni. Hogy úgy érezném, csinálnom kell valamit. Nem tudom, mi is játszódik le ilyenkor, és egészséges dolog-e azon gondolkodnom, nem véletlen a találkozásunk és tennem kellene valamit. Mert mégis mit tehetnék?
A bosszúnak semmi értelme, az kicsinyes és buta dolog. Távol áll tőlem. De csak úgy, szó nélkül elvonulni, azt lehet méltóságteljesen, vagy fület-farkat behúzva is. Az ilyen találkozások viszont túl váratlanul jönnek ahhoz, hogy az ember felkészült legyen és igazán jól reagáljon.

* Először csak egy valaki ugrott be, de aztán itt ez a fenti, meg egy harmadik, meg egy negyedik, aki azóta nem is él... Te jó ég! Ennyi haragot hurcolok magamban?