Őrzöm a kis "gyermeki" világomat. Vagy inkább máshogy mondom. Nem hagytam levagdosni a szárnyaimat az iskola által, nem engedtem az anyukámnak sem, a munkahelyeimnek sem, és a pasiknak sem. Miért engedném épp most? Épp most, amikor már érzem, jó úton haladok, terv szerint, pedig nem is volt soha tervem? Fejlődést érzek, minden területen, nem hiszem, hogy olyan kompromisszumokat kötnék, amikben nem érzem jól magam. ÉPersze vannak ennek fokozatai, de összességében... Nem teszek fel magamnak olyan kérdést, hogy vajon hol rontottam el az életem, mert nem rontottam el. Volt sok (igen, sok) mélypont benne, de a jelen engem igazol. És hogy más szerint nem? Az az ő dolguk. Nem ugyanarra vágyunk ugyanis.

Maslow-i piramis
a már megszerzettek megtartása mellett lenne szükségem arra, hogy úgy érezzem, valóban azzal és úgy foglalkozom, amivel szeretnék. Na, és ez az a pont, amin elakadok. Ha jönne egy jótündér, és megkérdezné, hol és mit szeretnék dolgozni, mit válaszolnék? Csak nyökögnék. Mert nem tudom, hol találkozik össze az, ami szerintem belőlem az érték és ami én vagyok és amit önmegvalósítás alatt értek a munkaerőpiaccal. Hogy tudok én, a tulajdonságaimmal, a vágyaimmal, az álmaimmal, a lelki, szellemi, fizikai szabadságom megőrzése mellett munkakörré válni?