Féléves házasok vagyunk. Elbeszélgettünk erről, no nem a fél évről, mert az úgy rohant el egy szempillantás alatt, hogy csak na, munkával, másik munkával, lakásvásárlással...
Annak, hogy egybekeltünk, tulajdonképpen a blogban volt a legnagyobb visszhangja. A "való életben" nem vertük nagy dobra (bár itt sem állt szándékomban, csak ugye a napló, az napló). A két tanú, a szűk család és a legközelebbi kollegák tudtak róla, senki más. A távolabbi ismerősök mostanában kezdik felfedezni, apró jelekből, s - ahogy, gondolom, másoknál is - sorban felteszik a kérdést; változott-e valami. A válasz: igen, nem, nemigen.

Az egyértelműen érezhető változás a környezetünk hozzáállásában van, és ezt akár borítékolhattuk volna is előre. Hiába lett modernebb a világ, és manapság már bárki együtt élhet bárkivel esküvő nélkül is, azért a szülők, nagyszülők még mindig arra vannak kódolva: házasság = bizonyosság.
Amúgy természetesen nem változott semmi. Mármint nem igaz, hogy a papír bárkit is közelebb hoz a másikhoz. De arra jöttem rá, hogy rosszul teszik fel a kérdést. Mert nem az esküvő után lesz más bármi is, sokkal inkább előtte. A nagy változás az, hogy két ember eljut odáig, szeretne összeházasodni. Szemben azokkal, akik meg nem. Ennyi.
Nem tudom, másoknak milyen érzés, nálunk letisztult minden. Már eszünkbe sem jut másban is gondolkodni, más felé kacsintgatni, és bár nem tudhatjuk, örök-e, amit annak érzünk, de mindenképpen ad egy erős biztonságérzetet. Nem hittem volna, de tényleg.

Egyébként továbbra sem vagyok házasságpárti, nem fogom megvédeni ezt az intézményt a cinikusoktól, mivel magam is az vagyok. Nem fogok senkit rábeszélni, korteskedni érte. Szinte 100%, hogy ha nem ismertem volna meg Drist, soha senkihez nem mentem volna hozzá. (A közönség felkacag.)