Megint úgy játram, mint a Mamma Mia-val, hittem az egybehangzó ismerősi véleménynek, hogy a Bakancslista óriási film, meg kell nézni. Megnéztem. Pipa. Vagy, hogy stílszerű legyek: ezt is megtettem, még mielőtt feldobtam volna a bakancsot. Kár volt.

Ahogy nem gondoltam, hogy Meryl Streep-pel lehet valami szörnyen gagyi, ugyanúgy nem hittem, hogy Jack Nicholson és Morgan Freeman párosán öt percenként ásítozni fogok. Lehetett volna ez a sztori ütős, lehetett volna olyan, hogy egy életre útravalót adjon, vagy hogy egy hétig merengjen rajta még a néző, de nem lett. Legalábbis nekem fájtak a sekélyes párbeszédek, az erőltetett poénok és a sablonos jelenetek, de persze sírtam is, mert azt minden filmen kell. Azt hiszem, most épp az volt a vadi új, megindító felismerésem, hogy mind meghalunk egyszer. [(ön)irónia-jel]