Aranyos volt Kisg, ahogy a Robert Capa kiállításról kifele azt mondta, tudja, mit gondol (még jó), de megírnom nekem kell. Ő meg majd linkeli.
Ez a bizalom csúcsa, én meg izgulhatok, hogy vajon egyezik-e a véleményünk, vagyis inkább az érzések, amiket a fotók kiváltottak belőlünk.
Nem szeretnék teljes életrajzot villantani, utána lehet olvasni a neten, de az azért megemlítendő, hogy Capa mindössze 41 évet élt. Ez így önmagában döbbenetes. Milyen rövid élet, gondolná az ember. Pedig az övé hitelesíti a mondást: nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg. Nem az élet hossza, hanem a tartalmassága a fontos. Hovatovább: Nem az számít hányszor veszel levegőt, hanem az, hányszor akad el a lélegzeted. Márpedig Robert Capa 41 éve minden volt, csak unalmas és egyhangú nem. Mondom, utána lehet olvasni.
Úgy futottam neki a programnak, hogy egy ismerősöm ismerőse szerint a kommersz képeket állították ki. A kiállítás felénél pedig már úgy voltam, hogy hol a szememet törölgettem, hol igyekeztem túlélni azt a bizonyos lélegzetelakadást, de olyan is előfordult, hogy felnevettem. Minden második fotó egy döbbenet, de a legemlékezetesebbek azok, amin maga Capa is feltűnik. Mint a huncut tekintetű George Clooney, úgy néz le a képekről, és mindig olyannak tűnik, mint aki remekül érzi magát, vidám és kiegyensúlyozott. Mint aki épp csak belesétált a képbe egy háborús film forgatásán, szórakozottságból, de bocsi, már megy is tovább, de azért még belemondja a kamerába, hogy "rákenróól". Hihetetlen laza és mosolygós, miközben a szemei előtt borzalmak történtek, lábai előtt emberek haltak halomra, városok dőltek romba. Ráadásul mindezt úgy fotózta meg, hogy 50-60 évvel később, a világ másik végén, egy steril kiállítóteremben is beleborzongunk. Ahhoz, hogy ezeket a képeket elkészítse, és így készítse el, neki is bele kellett halnia lelkileg, nem? Érdekes a kontraszt.
(Kattintásra a kis képekből nagyobb lesz.)
Aztán az utolsó teremben, ahol nem a frontról, hanem világhírű barátairól készült fotói lógnak, megerősítést kaptam. A falon olvasható a barátok véleménye róla, akik úgy nyilatkoztak, hogy Capa mindig olyannak tűnt, mint aki remekül szórakozik, ezért mindenki vele akart lenni, hogy ő is ugyanolyan jól szórakozzon.
Érdekes egy ember, és lélegzetelakasztó egy kiállítás.
(További képek a "Tovább olvasok>>" után.)
Aranyos volt Kisg, ahogy a Robert Capa kiállításról kifele azt mondta, tudja, mit gondol (még jó), de megírnom nekem kell. Ő meg majd linkeli.
Ez a bizalom csúcsa, én meg izgulhatok, hogy vajon egyezik-e a véleményünk, vagyis inkább az érzések, amiket a fotók kiváltottak belőlünk.
Nem szeretnék teljes életrajzot villantani, utána lehet olvasni a neten, de az azért megemlítendő, hogy Capa mindössze 41 évet élt. Ez így önmagában döbbenetes. Milyen rövid élet, gondolná az ember. Pedig az övé hitelesíti a mondást: nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg. Nem az élet hossza, hanem a tartalmassága a fontos. Hovatovább: Nem az számít hányszor veszel levegőt, hanem az, hányszor akad el a lélegzeted. Márpedig Robert Capa 41 éve minden volt, csak unalmas és egyhangú nem. Mondom, utána lehet olvasni.
Úgy futottam neki a programnak, hogy egy ismerősöm ismerőse szerint a kommersz képeket állították ki. A kiállítás felénél pedig már úgy voltam, hogy hol a szememet törölgettem, hol igyekeztem túlélni azt a bizonyos lélegzetelakadást, de olyan is előfordult, hogy felnevettem. Minden második fotó egy döbbenet, de a legemlékezetesebbek azok, amin maga Capa is feltűnik. Mint a huncut tekintetű George Clooney, úgy néz le a képekről, és mindig olyannak tűnik, mint aki remekül érzi magát, vidám és kiegyensúlyozott. Mint aki épp csak belesétált a képbe egy háborús film forgatásán, szórakozottságból, de bocsi, már megy is tovább, de azért még belemondja a kamerába, hogy "rákenróól". Hihetetlen laza és mosolygós, miközben a szemei előtt borzalmak történtek, lábai előtt emberek haltak halomra, városok dőltek romba. Ráadásul mindezt úgy fotózta meg, hogy 50-60 évvel később, a világ másik végén, egy steril kiállítóteremben is beleborzongunk. Ahhoz, hogy ezeket a képeket elkészítse, és így készítse el, neki is bele kellett halnia lelkileg, nem? Érdekes a kontraszt.
(Kattintásra a kis képekből nagyobb lesz.)
Aztán az utolsó teremben, ahol nem a frontról, hanem világhírű barátairól készült fotói lógnak, megerősítést kaptam. A falon olvasható a barátok véleménye róla, akik úgy nyilatkoztak, hogy Capa mindig olyannak tűnt, mint aki remekül szórakozik, ezért mindenki vele akart lenni, hogy ő is ugyanolyan jól szórakozzon.
Érdekes egy ember, és lélegzetelakasztó egy kiállítás.
