Ebben az évben több ismerősöm jött elő azzal, amit én is éreztem nyár végéig, vagyis hogy olyan szinten kimerültek és dekoncentráltak, hogy félnek, bele fognak kattanni. Az egyikük kórházba is került, másikuknak pont kapóra jött, hogy az évnek ebben az időszakában el tudott menni egy teljes hónapra szabira. Neki szerencséje van, nem mindenkinek adódik rá lehetősége. Ezen ismerőseim közös ismertetőjele, hogy harmincas éveik elején vagy a huszas végén járnak, valamint nagy lelkesedéssel és sokat dolgoznak. Nem karrieristák, nem is pénzéhesek, csak valahogy így alakult. Eddig évekig bírták, soha nem volt semmi különösebb gond, és most mind egyszerre érezték: lemerült az elem.

Ebben az évben több ismerősöm jött elő azzal, amit én is éreztem nyár végéig, vagyis hogy olyan szinten kimerültek és dekoncentráltak, hogy félnek, bele fognak kattanni. Az egyikük kórházba is került, másikuknak pont kapóra jött, hogy az évnek ebben az időszakában el tudott menni egy teljes hónapra szabira. Neki szerencséje van, nem mindenkinek adódik rá lehetősége.
Ezen ismerőseim közös ismertetőjele, hogy harmincas éveik elején vagy a huszas végén járnak, valamint nagy lelkesedéssel és sokat dolgoznak. Nem karrieristák, nem is pénzéhesek, csak valahogy így alakult. Eddig évekig bírták, soha nem volt semmi különösebb gond, és most mind egyszerre érezték: lemerült az elem.

Az elejtett célzásaim nyáron, a "Boldogság, gyere haza" bejegyzés és társai után többen is kérdezték e-mailben, kell-e aggódniuk. Nem kellett, és azóta még kevésbé kell. Talán a blogból tragikusabbnak tűnt a helyzet, mint amilyen volt, a szűkszavúságom és a virágnyelv miatt. Ennek kapcsán kezdtem levelezést valakivel, aki a blogomat olvasgatva "megijedt", de ahogy leírtam neki a helyzetet, biztatott, hogy avassam be az olvasókat is. Így, december elejére össze is jött a post.

Az egész kb. ott kezdődött, hogy úgy 2007-ig volt egy naponta többször frissülő és elég őszinte blogom, amit ráadásul sokan látogattak. Szerettem volna, ha úgy marad, de abban az időben eltörött valami, ami miatt nem tudtam teljesen nyíltan leírni, amit éreztem és gondoltam.
Az igazi szétcsúszás kb. akkor kezdődött, amikor úgy döntöttem, hogy kezembe veszem a sorsom (azt nem kellett volna?), és a főállásom mellett más (kreatívabb) munkát is fogok vállalni, és így talán sikerül előbb-utóbb olyan útra lépnem, amelyen jobban meg tudom valósítani önmagam. Nem, mintha addig olyan rossz lett volna nekem... Ahogy ezt kitaláltam, szinte azonnal elkezdtek szivárogni az ajánlatok és lehetőségek. Megtaláltak, vagy én találtam meg őket. Egyszerre kezdtem bele több mindenbe, két lapnak írtam párhuzamosan, és közben kerestem a további témákat. Ezzel egyidőben az életem újabb és újabb fordulatokat vett, míg egyszer csak centrifugának nem kezdtem érezni. 2007. végén írtam is itt, hogy a következő év nagyon kemény lesz. Rendeződtek a lelki dolgaim, helyreállt a magánéletem, Drissel összeházasodtunk, éjjel-nappal lakás után járkáltunk, aztán hitelt intéztünk és költöztünk. Még vagy fél évig tartott, míg minden ezzel kapcsolatos át- és bejelentenivalót elintéztem, kifizettem, és megnyugodtam. Mindezek mellett Dris vállalkozásában is voltak teendőim, nem is kevés, aztán a munkahelyem költözött, majd anyukám, és végül a tesóm is lakást váltott. Főleg anyukámé járt sok intéznivalóval számomra, és eléggé próbára tette a türelmemet a már amúgy is energiahiányos időszakomban, de amúgy is mindenhol segítettem, hol így, hol úgy, szervezésben, ügyintézésben, stb. A főállásom körül közben átrendeződtek a viszonyok, új főnök, új irány, új kommunikációs stílus, új hangulat, új minden. Inkább káosz, mint rend. Ja, és gyúrás az angolra, vészesen közelgő nyelvvizsga-időponttal. Emiatt a "nem tudom, hova kapjak" életforma miatt lett az, hogy végül nem volt energiám a lehetőségeket meg is tartani. Akármennyire szerettem volna, nem tudtam minden helyen, minden feladatban elég jól megfelelni. Az újságoknál nem volt energiám eleget nyüzsögni (bár akadt köztük, amelyiknél nem is szerettem volna), pedig az kezdetben fontos. A munkahelyemen nehezebben viseltem a "hülyeségeket", a magánéletemben türelmetlenebb lettem, a szülőkre kevesebb időm jutott, az angol leckémet sosem volt időm és energiám megcsinálni. Sokszor még arra sem maradt szufla, hogy elmagyarázzam a számomra egyébként fontos embereknek, miért hanyagolom őket. Aztán az így lemorzsolódott lehetőségek helyére jöttek újak. Megtisztelő megkeresések, izgalmasnak tűnő feladatok, amiket szintén elvállaltam. Nem lehetett rájuk nemet mondani, mert egyik jobban tetszett, mint a másik. Közben pedig nem maradt idő pihenésre, töltődésre, és a párkapcsolatomra sem.
Drissel minden oké, olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja, de amikor mindketten nagyon fáradt időszakunkat éltük, előfordult, hogy elfogyott a türelmünk és nem a megfelelő hangnemben szóltunk egymáshoz. Észrevettük, megbántuk, megbeszéltük, és elkezdtünk dolgozni a helyzet megváltoztatásán. Mert nincs az a munka, az a megfelelési kényszer, amiért érdemes a kapcsolatunkat (és közben már az egészségünket is) kockára tenni.

Idén tavasszal már nagyon villogtak a vészjelző lámpák. Valamelyik állást le kell adni. De melyiket? Amelyik biztos háttér, jól fizet, még akár kényelmes is bizonyos szempontból, de más okokból lassan megőrülök tőle? Vagy azt, amelyiket szeretem, hosszabb távon kapcsolatokat hozhat és esetleg majd gyes mellett is lehet folytatni? Vagy azt, ami a legjobban lelkesít, megvan az ígéret és a viszonylag reális kilátás, hogy szép lassan átvezessen egy olyan munkába, amiben önmegvalósíthatnék, de egyelőre se pénz nincs benne, se biztonság?

A lapok, amelyeknek dolgoztam... Fura, hogy az marad meg, hogy nem nyomtam eléggé és így végülis sikertelenség lett belőle. De lehet úgy is nézni, hogy mindegyikben volt valami olyan, ami miatt én "hagytam ott", vagyis nem tettem bele többet, s engedtem, hogy elússzon a hajó. Az egyik valószínűleg elment volna amúgy is, mert nagyon kicsi volt az én témáim és az övék közti átfedés, a másik meg a szerkesztőcsapat "stílusa" miatt nem jött be. De ezek csak másodlagos indokok, ha úgy 10 évvel ezelőtt eltart anyuci-apuci, nincs a főállásom és nincs más dolgom sem, biztos tudatosabban meg tudtam volna ragadni ugyanezeket a lehetőségeket. Igaz, ez is jó volt valamire, tanultam belőle, s már nem is vagyok annyira oda az újságírásért. Az írás fontos számomra, de elfogyott az ambícióm ahhoz, hogy szerkesztőségeknél próbálkozzam. Nem ad annyi örömet, mint gondoltam. Stresszt annál többet.

Én nem vágytam soha karrierre, még csak gazdagságra sem, csak arra, hogy olyan melóm legyen, amit még inkább szeretek. Egyszerűen szerettem volna, ha szépen lassan átrendeződnek a feladataim, és a mostani főállásom mellett elkezdek ezt-azt, ami még közelebb áll hozzám, amibe szívvel-lélekkel, és szabad kezet kapva tevékenykedhetek. (Tulajdonképpen nekem mindig is volt más tevékenységem is, sosem voltam az a "hazamegyek, megnézem az esti sorozatot és várom a másnap reggelt" típus.)
Mire feleszméltem, egy szélsebesen pörgő mókuskerékben találtam magam, amiben a feladatok igen, de a végső érzés nem hasonlított arra, amit elképzeltem. Nagy volt a dilemma, hogy mit kezdjek magammal ezek után.
30-31 évesen azt mondtam, elég jól jöttek össze a dolgok, nem cserélném el az életem mással, úgy volt jó, ahogy volt, és mindent megcsináltam, amit addig akartam. Azután jött ez a centrifuga effektus. Fura, hogy boldog voltam több évig is, és pont ebben az útkeresési időszakban vesztem el valahol. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellett volna nekikezdenem, hanem hogy túl sok minden jött össze egyszerre. Így, ebben a formában a hajtásnak nem is lett különösebb eredménye (anyagi vagy pozícióbeli). Ami jött a réven, elment a vámon. Vagy mi. A rossz az, hogy amikor a felismerésig elértünk (többesszám, mert főleg a magánéleti vészvillogóra kaptuk fel a fejünket), szerettünk volna azonnal változtatni, de nem lehetett. Addigra már épp eleget fektettem/tünk bele a munkáinkba ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy, egyik napról a másikra félbehagyni. Naponta tettünk egy lépést, igyekeztünk kívülről nézni a dolgokat, de nehéz volt kiszállni. Ahogy az élsportolóknál, amikor visszavonulnak, kellenek a levezető edzések.
Ez zajlott a háttérben úgy idén nyárig.