Kaméleon

Aszongya, hogy "színes, magyar szélhámosfilm". Mint műfaji besorolás.

Goda Krisztina filmjeiben azt bírom, hogy látszik rajtuk a törekvés. Csak tipp, de nekem úgy tűnik, szeretne a legkevésbé magyart csinálni. Szeretem, hogy nagyon jól választja meg a forgatási helyszíneket, Budapestet gyönyörű és hipermodern világvárosnak láttatja, és a film végére dagad az ember keble, hogy ilyen csodás helyen élhet. A város legszebb lakásait, irodaházait, éttermeit és utcáit találja meg, de van, hogy csak épp azt az egy különleges lépcsőházat, amitől jobbra és balra viszont romos minden. A szép lakásbelsőkhöz, autókhoz és ruhákhoz aztán dekoratív színészeket választ, s már nem is jut eszünkbe, hogy ez a film is ugyanannak a kis országnak a kis filmiparából származik, ahonnan a... Ki-ki egészítse ki egy-egy magyar filmcímmel. (Senkit nem szeretnék megbántani.)
Köszönet érte. És köszönet azért is, hogy Csányi Sándor végre nem szívtipró, Kulka János viszont meleg.
Tehát a körítés pazar, a történet érdekes, még csavar is van a végére, meg egy frappáns mondat befejezésül. Épp csak az az icipici dolog hibádzik, amit nem is tudok pontosan nevén nevezni. Az, hogy a legjobb színészeink sem elég jók. (Bocs, ha valaki máshogy gondolja.) Filmen legalábbis nem. Szerény (és sok vitát kiváltó) véleményem szerint színházban sem. Hogy szaggatottan beszélnek, teátrálisak és mesterkéltek, és ettől minden igyekezet ellenére megint csak "olyan magyar" lesz az egész. Kár érte, bár tudom, sokan szerették ezt a filmet. Engem csak ez az egy dolog miatt nem kötött le eléggé.
(Ha pontozni kell, szerintem 10/7.)

Lélegzet

Jieho Lee-nek ez az egyetlen filmje? Az első? Hát, nem tudom, nem áll össze a kép, mit szeretne vele mondani. Nagy neveket sikerült megnyernie, ami első filmesként - ha valóban az - már önmagában siker. Andy Garcia, Kevin Bacon, Forest Whitaker, Sarah Michelle Gellar, Julie Delpy, Brendan Fraser és Emile Hirsch (aki lassan mindenben szerepel, ami a szemem elé kerül). A szereposztás ellenére valahogy kialakulatlan marad végig, az egyetlen érdekessége, hogy a történeti lánc körbeér, a szereplők sorsa egymásba fonódik, mégha nem is ismerik egymást, akkor is. Mindannyian benne élnek egy helyzetben, amit nem tartanak elég jónak, és ezért tesznek valamit, kisebb vagy nagyobb marhaságot, amitől még rosszabbra fordul minden. Jót akarnak, s ha nem tudnak segíteni magukon, hát megteszik máson. Elhangoznak közhelyek, a sebhelyekről, mint a lélek térképéről, vagy arról, hogy akkor tudjuk csak értékelni, ami a miénk, amikor már elveszítettük. Van ebben a filmben ennél több? Én nem találtam. Őszintén szólva a címválasztást sem értem (az eredeti: The air I breathe).
(Nálam 10/6.)

Gran Torino

Clint Eastwood filmjeivel mindig ugyanaz van. Lehet ütős vagy lapos a sztori, a rendezést mindig még gyengébbnek érzem. Oké, tudom, a nagy Clint Eastwood-ról beszélünk, nem szeretném én bántani, sőt, tetszik az igyekezet, amivel érdekesebbnél érdekesebb történeteket vesz elő, de valamiért mindig billeg nálam az egész.
Most is épp csak ennyi a bajom. A túl szájbarágós jelenetek, az érzelmek (számomra!) nem elég alapos kidolgozottsága, mert a Gran Torino egyébként nagyot ütne. Lassan indul, már-már unalmasan, és úgy is marad egy jó ideig, de aztán beröffen. Nagyot mond, de mégsem kaparom le a falat utána.
(Gondolkodtam a pontozáson, de 10/8 fölé nem tudom vinni. Nem rossz film, érdemes megnézni, csak lehetne jobb is.)

P.S. I love you

Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem, nem vagyok "eléggé" nő.
Mindenki ajánlja, én meg csak ülök a tévé előtt és értetlenkedek, mit tudtak rajta imádni, s pláne hogy tudták többször is végigszenvedninézni.
Pedig nagyon jól indul, az első 2-3 jelenetnél még bőszen bólogatok, igen, ilyen az élet, ezek a párbeszédek kicsiben köztünk is lezajlanak. Aztán, ahogy elkezdenek jönni Gerry-től a levelek (talán ezzel még nem lövök le semmit annak, aki meg szeretné nézni), egyre unalmasabb és unalmasabb az egész, tele szentimentalizmussal, sablonokkal. Dris előre mondja, mi lesz. Röhögünk, amikor szipogni kellene. Egyszer még a közepén bólogatok, igen-igen, a nőknek halvány lila gőzük sincs, mit akarnak, mennyire igaz, de aztán a csónakban lökdösődős, visítozós jelenettel a film számomra eléri mélypontját, és már alig várom, hogy vége legyen.
Sajnálom, nekem ez nem jött be. Legfeljebb Hilary Swank kalapjai. Csak azért, hogy egy kicsit mégis nő legyek.
(Maximum 10/6.)