Nem szokásom túlságosan ragaszkodni tárgyakhoz. Úgy vagyok vele, hogy használatra vannak, és az az élet rendje, hogy egyszer csak elkopnak, eltörnek, tönkremennek, vagy csak egyszerűen elavulnak. Nem csinálok belőle ügyet, ha véletlenül eltörik egy lámpabúra vagy kimoshatatlan foltot ejt az asztalterítőn egy vendég. Nem értem azokat, akik ilyenkor kikelnek magukból és balhézni kezdenek. Csak tárgyakról van szó.
Nem tudatosult ez bennem eddig, pontosabban tegnapig. Baleset érte ugyanis a külső winchestert, leesett a földre, kiszakadt a laptopból, merthogy épp csatlakoztatva volt, és Dris épp másolt rá. Amikor megpróbáltuk újraéleszteni, nem működött. Konkrétan lepergett a szemem előtt az életem, mert minden rajta volt, ami emlék, eszmei érték, múlt. Régi cikkeink, fotóink - az életünk. Visszafordíthatatlan, beszerezhetetlen cuccok tömkelege.
Elbőgtem magam.
Persze le lehet vonni a tanulságot, hogy nem szabad egy lábon winyón állni, úgy kell nekünk, blabla... de azért erősen magam alá kerültem az esettől.
Remélem, sikerül találni egy doktor bácsit vagy doktor nénit, aki visszahozza a ketyerét a klinikai halál állapotából. Ha még nem ment ki a fényre.
