Tegnap óta van autónk. Gyönyörűséges. Még nem fogtam fel, hogy ezzel lezárult életem egy része. Az autótlanság korszaka. Merthogy nekem, nekünk, a családomnak sosem volt kocsija. Jogsit is csak az öcsém szerzett, de azóta nem is vezetett. Tömegközlekedős, sétálós, esetleg bringázós családból származom, ezek szerint el lehet így élni 33, vagy ha anyukámat nézem, 56 évig is. Vonattal a Balatonra vagy akár külföldre, ja. Na nem mintha nem lenne kényelmesebb és bizonyos szempontból szabadabb kocsival menni nyaralni. Az ilyesmit eddig bérléssel oldottuk meg.
Azt sem fogtam még fel, milyen felelősséggel jár egy autó. Fizetni rá mindent, ápolgatni, felkészíteni a téli jeges utakra, vagy a nyári hőségre...
Azon gondolkodom, aki szegény közegből jön, megszokja-e valaha, hogy meg tud venni valamit, ami "sokba" kerül. Megszokja, hogy a mai világban sok dolog már azelőtt elavul és érdemes lecserélni, mielőtt ténylegesen tönkremenne? Az eszemmel tudom, hogy jobb megvenni az új tévét vagy hi-fit, mint a 80-as évek elejit recsegtetni még addig, amíg ki nem múlik. Hogy érdemes új laptop-ba beruházni, ha a régi ugyan még működik, de már 15 perc, mire megnyílik rajta egy új ablak. De a lelkembe beleégett, hogy "hű, ez sok pénz", és mi lesz, ha egyszer majd filléres gondokkal küszködünk. És Afrikában még mindig éheznek.
Tegnap óta van autónk. Meg vagyok hatódva.