Pocsékul éreztem magam, amikor péntek délután, a hétvége közeledtével, ráadásul hasogató fejfájás közepette szembesültem vele, hogy addig agyaltam az ideális szervezésen, míg végül mindenből kimaradtam. Társaság nélkül, ekkora fenenagy napsütésben én bizony a szobában fogom tölteni a péntek-szombatot, magamat sajnálva. Minden jel arra mutatott, hogy az év legdepressziósabb hétvégéje lesz ez számomra, pedig általában tudok mit csinálni egyedül is, és Drissel sem gond köztünk, ha nélkülem utazik el egy-két napra. Megtanultuk az évek alatt, hogy külön kezeljük egyes hobbijainkat és társaságainkat. Csak akkor van baj az egyedülléttel, ha épp nem arra vágyom. Ha nem tervezett, hanem "úgy maradtam". Ráadásul a saját tökölődésem miatt. (Még anyukámat is felhívtam, nem jön-e át beszélgetni, pedig az már tényleg a vég.)
Na, de mindegy is, mert ez az érzés már elhussant, reggel, frissen ébredve belevágtam a száz éve halogatott teendőimbe, és hirtelen kinőttek a szárnyaim. Sosem gondoltam például, hogy valaha (értsd. nyugdíjas korom előtt) annyira jól fogok állni a to do listámmal, hogy lesz időm felcímkézni a gmail-ben az e-maileket, vagy csoportokba rendezni a FB-on az ismerősöket, egyéni adatvédelmi beállításokkal vacakolni, meg minden. Jelen állapot szerint viszont üres a szennyestartó, minden csutkára kimosva, még talán vasalni is fogok, amit egyébként soha-soha, és egész megnyugtató, hogy senki nem sürget semmivel.

Tervezem tesztelni az új fagyizót is a Bartókon, és telepostolni az internetet, hogy a többiek lepotyogjanak a két végén.