A modern technika vívmányai, basszus... Anyu lassan agyvérzést kap, annyira behergeli magát minden héten, hogy egyszerre adják a Megasztárt meg az X Faktort. Mondhatunk bármit műsorkésleltetésről, felvételről, PIP-ről, vagy arról, hogy az interneten utólag meg tudná nézni, amit nem látott... Egyik fülén be, a másikon ki. Ha a megoldás valami modern kütyüvel van összefüggésben, élből ideges lesz. Megértem, időnként már magamon is tapasztalok hasonló reakciókat. Néha az bosszant fel, ha egy kütyükifejezést nem értek, máskor az, ha nem tudom a modern technikát használni, vagy az, ha mások meg nem képesek élni nélküle.
Itt van pl. a GPS. Biztos nagyszerű találmány, nem tudhat az ember minden új utcáról, forgalmi rend változásról éssatöbbiről. De hogy hisztériás rohamot kapjon valaki attól, hogy szerinte potyára vett ki szabadságot, mert a GPS-e egész nap nem fogott jelet, és ezért nem jutott el az Oktogontól a Róna utcába... hááááát... Hogy csináltuk mi ezt pár éve? Google Maps-szel? Papírtérképpel, autós atlasszal? Sokszor még azzal sem. De megtaláltuk a címet, amit kerestünk.
Múltkor egy taxis beütötte a címem a GPS-be, majd közölte, hogy nem tud hazavinni, mert az az utca nem létezik. Illetve az utca még csak-csak, de házak nincsenek. Megkértem, hogy bízzon bennem, reggel még ott volt az otthonom, némi pozitív hozzáállással még most is ott találhatjuk.
Az iroda címe is, ahol dolgozom, rosszul van jelölve a Google Maps-en. Az utca oké, de a túloldalra, annak is egy sarokkal távolabbi részére mutatja a házszámunkat. A GPS szintén máshova navigál. Innentől kezdve sokaknak megáll a tudomány. Az utca már megvan, de hol lehet a 15? Nyomkodja a telefonját, de semmi. Én meg értetlenül állok a jelenség előtt, hogy 10 emberből 3 nem tudja, hogy a 15-öt a páratlan oldalon, a 13. és a 17. ház között kell keresni. És amikor végül megtalál minket, eltévedés, kerülőút és telefonos segítségkérés után, még van, aki ránk dühös, hogy nem ott vagyunk, ahova a GPS mutatja. Konkrétan lecsesz miatta.
Ezen kezdtem el gondolkodni, amikor rájöttem, oké, nekem meg az ételek egyharmadát nem sikerülne megmelegíteni továbbfőzés vagy odaégetés nélkül, ha egy nap elromlana a mikro. Pedig bőven olyan korban nőttem fel (főztem és melegítettem is), amikor még nem volt, vagy úri kiváltságnak számított a mikrohullámú sütő. Spórolni kellett rá fél évig... Na mindegy.
A megszokás nagy úr, de a kényelem szép lassan életképtelenné tesz? Vagy nem?
Kit hívunk még fel a Facebook korában, hogy megkérdezzük, hogy van? Én se tartanám annyi emberrel a kapcsolatot, ha nem lenne a net és a közösségi oldalak, telefonon talán az ismerőseim tizedét keresném meg időnként, személyesen meg csak 4-5 emberrel találkoznék.
Aztán ott a telefonfülke. Egykor csukott szemmel is tudtuk a folyamatot, mármint a 2 Ft-os érmésre gondolok, nem a telefonkártya-gyűjtős időszakra, én abból már kimaradtam. Egyszer, ha épp várok valahol valakire, esküszöm, bemegyek egy fülkébe és kipróbálom, tudok-e még vele telefonálni. És vajon tud-e az utánunk 10 évvel született korosztály? Jártak valaha telefonfülkében? Persze nincs rá szükségük, mint ahogy nekünk sem, de a válasz érdekelne.