I love you Phillip Morris

Rég nem láttam ennyire jó filmet. Nagyon szórakoztató, annak ellenére, hogy csupa olyasmiről szól, ami legkevésbé sem vidám. Van benne egy zseninek látszó csaló, viszontagságos börtönélet, a nagy szerelemtől való rendszeres elszakadás, fájdalomokozás, hazugságok milliói, baleset, betegség, vagy legalábbis azok látszata. Based on true story. És mégis olyan az egész, mint egy eszméletlen jó musical... tudom, képzavar, hogy eszméletlen jó és musical egyszerre... de csak ez a hasonlat jutott eszembe. Mondhattam volna még, hogy a világ legkívánatosabb gyümölcstortája extra adag tejszínhabbal, de az is épp olyan giccsesen hangzana.
Ewan McGregor a kedvencem benne, de ebben a filmben még Jim Carrey-től sem vagyok rosszul, bár igazán visszafoghatná egy kicsit az öncélú idióta minikáját a korrektebb karakterábrázolás kedvéért. Ezt az idétlen arcát nem szeretem, pedig egyébként komolyabb szerepeiben jó színésznek tartom.
Szívesen ajánlanám az I love you Phillip Morris-t mindenkinek, de inkább nem teszem. Homofóboknak, vagy a témára érzékenyeknek semmiképp. Aki már attól rosszul van, hogy két férfi egy diszkóban egymásra mosolyog és telefonszámot cserél, azt végig bosszantani fogja, hogy a karakterek nagy része meleg. Ebben a filmben ezt nem lehet kikerülni. Azoknak sem ajánlom, akik a szokásos Jim Carrey-s "poénokat" várják a vígjáték meghatározás miatt. Ők sem fogják élvezni, ez másfajta humor. Nem tudom, akkor kinek is ajánljam. Nekem ez a film majdnem tökéletes. Aki úgy érzi, ő is azokat szokta imádni, amiket én, az próbálkozzon meg vele!
(9-10/10, mindjárt meg is nézem újra.)

Kinsey - Mindenki másképp csinálja

A Kinsey-t mindenkivel megnézetném, beleértve az évekkel ezelőtti önmagamat is. Na nem azért, mert olyan jó, tulajdonképpen egy szokásos életrajzi film - van ezekre egy sablon, ráhúzzák az adott írót, költőt, színész, politikust, vagy éppen professzort -, de a téma, amit bemutat, szerintem nagyon is fontos.
Alfred Kinsey professzor (Liam Neeson) karrierje elején a gubacsdarazsak gyűjti és tanulmányozza, a mások számára azonban nem túl izgalmas munkája során viszont érdekes felismerésre jut.
Egyrészt arra, hogy nincs két egyforma gubacsdarázs sem, sőt minden élőlény különbözik a többitől, tehát az élet egyetlen ténye a különbözőség. Akkor meg miért fogadjuk el mégis olyan nehezen, ha valaki másmilyen? És egyáltalán, mihez képest különbözik, akit másnak látunk?
Másrészt arra, hogy az állatok szexuális szokásait már agyon elemezte a tudomány, az emberek szexualitásáról viszont mit sem tud, hiszen az a négy fal között, tabuktól övezve zajlik. Kinsey professzor kidolgozott egy kérdezési technikát, s kérdőívei segítségével elkezdte kutatni a férfiak és nők (külön-külön) szexuális életét, az eredményeket pedig könyvben jelentette meg, átalakítva vele az emberek szexualitásról való gondolkodását. Neki köszönhetjük azt az elméletet is, hogy nem érdemes homoszexuális, heteroszexuális és biszexuális emberekről beszélni, mivel az emberek túlnyomó többsége a teljes homoszexuális és teljes heteroszexuális beállítottság között helyezkedik el.
Kutatásai során a saját szüleihez, feleségéhez és gyerekeihez fűződő kapcsolata is mikroszkóp alá került.
(A sablonok ellenére szerintem érdekes film, nálam 8/10-es.)

Piaf

Előre bevallom, nem ismertem Edith Piaf pályáját, talán ha két dalát hallottam életemben, vagy lehet, hogy többet, csak nem ragadott magával. Nem tudtam róla semmit, csak hogy énekelt, és a nagyok közt tartják számon. Talán ezért is lepődtem meg az életét feldolgozó filmen, illetve azon, mennyi minden maradt még ki abból is (érdemes utánaolvasni a neten).
Kellett ez nekem, kisírtam magamból 7 világ bánatát, és másnaptól jobban keltem reggelente. De hetekig beugrott még, milyen szomorú (nő)sors is jutott neki. Mondjuk azt sem tudtam eddig, hogy hiszek a sorsban. Ezek szerint sorsa válogatja.
A sztorit nem mesélem el, hátha valaki még ezek után nézi meg vagy olvas róla, de annyit mondhatok, nem egyszerű élet, amit a film megmutat. Nagyon hosszúnak és vontatottnak éreztem, utólag viszont rájöttem, még így is csak a legfontosabbak fértek bele, a kimaradt eseményekről is egy ugyanilyen hosszú filmet lehetne forgatni. A Piaf-sorsba szerintem bele kell halni lelkileg, és én bele is haltam. Egy nagy tragédia volt az élete, benne mindennel, ami egy nőt megnyomoríthat, de számomra Edith Piaf még így sem vált szerethető "figurává". Nehéz vele szimpatizálni.
Ha a sztorit nem is szeretném elmesélni, mindenképpen ki kell emelnem Marion Cotillard alakítását. Én még talán ilyet nem is láttam, hogy egy színész ennyire eltűnjön, és csak az általa játszott figura maradjon a vásznon. Cotillard-ot úgy kellett nagyítóval keresni, és néha egy-egy pillanatra elcsípni a figura mögött. Ki gondolta volna, hogy képes erre? Simán megérdemelte az összes díjat, amit kapott érte.
(7-8/10. Nem lehet olyan rossz film, ha annyira megérintette a lelkem.)