Dris külföldre ment, én meg gondoltam, felhívom anyukámat, hogy ha van kedve, beszélgethetnénk egyet egy tea mellett. Nagyon örült neki, de beteg, nincs kedve kimozdulni sem, és én se menjek oda. Aztán felhívott, hogy nagyon sajnálja, nagyon szeretné, de nem jó most. Aztán felhívott újra, hogy mennyire sajnálja, mert milyen jó velem beszélgetni, és mennyit tanul tőlem. Ezen a "mennyit tanul tőlem"-en meglepődtem. Tőle ilyesmit nem hall az ember, engem különben is mindig csak kritizálni szokott, meg addig feszíti a húrt, amíg végül kiborulok, és mondhatja, hogy ő csak jót akart, de én mindig veszekszem. Mindegy, a lényeg az, hogy mostanában eléggé átesett a kapcsolatunk a ló másik oldalára: sokat dicsér, hosszú beszélgetéseket kezdeményez, mindenről megkérdezi a véleményem, és nem mondja, hogy nincs igazam... csak lesek.
Az igazság valahol a kettő között lehet. A sok kritika és a sok dicséret közt. Biztos egész más él benne velem kapcsolatban, mint amit kifejez. Valószínűleg szeret ő minket, csak nem tudja kimutatni.
Tegnap meg egészen hasonló jelenet zajlott köztünk és a Guru pincére közt, csak mi nem kezdtünk lövöldözni. 11 óráig van rántotta. 11 óra pár perckor már nincs. Punktum. Hogy miért? Csak. Nincs tojás? De van. Túl sok vendég várakozik, és nem lenne idő ennyifélét csinálni? Nem, csak 2 asztal foglalt, az egyiknél mi ülünk, a másiknál meg már fizetnek. Akkor miért nem lehet 2 tojást összeütni az amúgy törzsvendégnek számító vevőnek? Mert 11-ig van reggeli. Logikus.
