Fekete hattyú

Halogattam a megnézését, hogy ideális legyen az időpont és a hangulat, nehogy valamiért ne tudjam átadni magam eléggé. Magyarul rákészültem, mert szerettem volna szeretni. Sajnos azonban nem lett a szívem csücske.
A téma nagyon is érdekel. Egy anyja lelki terrorjától eltorzult személyiségű lány próbál megszabadulni ettől a rabságtól, vágyik az önálló életre, de a megfelelési kényszere még annál is hatalmasabb. Szorongásai, pszichés betegsége miatt viszont gyakran elszakad a valóságtól. Lelki problémái pedig természetesen hatással vannak szexualitására, nőiségének megélésére, emberi kapcsolataira. Harcol valamiért, de a célja elérése vagy a sikere egyben a bukását is jelenti.
A sztori nem új, sokan foglalkoztak már vele (pl. a Zongoratanárnő is hasonló alapokra épül), és szívesen néznék további filmeket is róla. Ettől függetlenül a Fekete hattyú nem tetszett. Leginkább azért nem, mert végig feszültségben tart, de nem lesz belőle katarzis. Nézőként előre rettegtem minden újabb horrorjelenettől, de egyre dühösebb lettem, miért csinálják ezt velem. Ugyanis semmi értelme. A horrorisztikus jelenetek nélkül is át lehetett volna adni a történetet. Persze az alapszitu adja, hogy nem virágos réten szökellnek a szereplők és nem rózsaszín minden, illetve semmi sem, de míg bizonyos filmeknél fontos, hogy kendőzetlenül megmutassa a borzalmakat, itt csak ijesztgetésnek éreztem. Valami nagyon hiányzott belőle, hogy jó legyen. Nekem inkább csak közepesen lapos maradt, bár elismerem, hogy nagyon látványos film.
Natalie Portman nagyot alakít a balettáncos szerepében. Megérdemelte a díjakat. Vincent Cassel-t is bírtam, de ő mindig jól adja az ilyen karakteres, negatív vagy félnegatív figurákat.
Szerintem.
(Számokkal értékelve maximum 7/10.)

Magnólia

Ez a film sokkal jobban tetszett. Meg kellett találni az ideális, borult délutánt hozzá, amikor nem sajnál 3 órát az ember az ismeretlenre... merthogy a Magnólia 188 perces. El nem tudtam képzelni, hogy lehet ilyen hosszan olyan filmet csinálni, ami végig leköt. Nem azt mondom, hogy nem lehetett volna rövidebbre vágni, de nem untam.
Amikor már benne voltam, attól tartottam, olyan patetikussá vagy szentimentálissá válik, hogy mindjárt kirohanok a szobából. De sosem vált. Valahogy mindig megtorpant az utolsó milliméternél, én meg cserébe megszerettem ezért.
Egy láncra felfűzött különálló történetek, egyéni sorsok. Mindegyik olyan szélsőséges, hogy akár hihetetlen is lehetne, de az igazság az, hogy zavarbaejtően ismerős. Minden külön kis történet a filmben saját mondanivalóval is szolgál, de összeáll egy képpé is, egy közös üzenetté. Szuper a zenéje, és amikor már nagyon sok lenne a világfájdalomból, jön egy meglepő jelenet, vagy kettő. (Nem lövöm le egyiket sem.)
Mindenki boldogtalan, mindenki elcseszte, mindenki áldozata valaminek, mindenki szeretné helyrehozni... és mindenkinek megvan a joga, hogy megbánja a bűneit. Az élet pedig igazságos, még annak is van ablaka, aki állandóan befüggönyözi.
Tom Cruise nem a kedvenc színészeim egyike, de egy-két szerepben eszméltelen jó. Pl. itt, ebben a tenyérbemászó stílusú, öntelt észosztóéban is. Aztán Julianne Moore, Philip Seymour Hoffman, William H. Macy, John C. Reilly... Az író-rendező Paul Thomas Anderson pedig kezd bevágódni nálam.
(8/10, és talán újranézem majd egyszer.)