Aki rendszeresen olvassa a filmes bejegyzéseimet, talán már észrevette, hogy nem szoktam a filmek tartalmát leírni. Már kb. 20 éve felhagytam azzal, hogy egy film megnézése előtt elolvassam a történetét (cikkekben, plakáton, Pesti Estben vagy akár internetes hozzászólásokban). Egyrészt azért, mert az ilyen írások, még ha csak pár sorosak is, lelőnek fontos információkat, amelyeket csak a film nézése közben kellene megtudnom. Nevezzük ezeket összefoglaló néven poénoknak! Másrészt a legtöbb film értéke vagy értéktelensége nem a történeten múlik. Tudok olyat mondani, amelynek a sztorija egyetlen mondatban összefoglalható, és még annak a közepén is elaludna, aki hallgatja, de kár lett volna kihagyni a filmet, amely feldolgozza. És a fordítottjára is van millió példa, amikor a sztori összetett és nagyon érdekes lenne, de a megvalósítás lapos és érdektelen.
Ezért nem szoktam én sem egy filmmel kapcsolatos írásomban a tartalmára kitérni, mert az szinte mellékes. Persze nem, de mégis.
Azért írtam ezt a bevezetőt, mert most el kell térnem az elvemtől, és a bejegyzésem tele lesz spoilerrel. Nem tudnék úgy véleményt írni A bőr, amelyben élek című filmről, hogy nem érintem a történetet és nem szólok el ezt-azt. Muszáj.
De! Aki élvezni szeretné ezt a filmet, úgy nézze meg, hogy nem olvas előtte el semmit róla, ezt a blogbejegyzést sem! A nemtudás már az első negyedórában is jól jöhet, a feszültségkeltés erre épít. Ha bárki elolvassa csak a rövid tartalmát is mondjuk a port.hu-n, vagy máshol, azt éri el vele, hogy a film feléig unatkozni fog, aztán a második fele már azért nem fog működni nála, mert az első felének nem hagyta, hogy elkapja, azzal, hogy már mindent tudott róla, mielőtt egyáltalán leült a képernyő elé és elindította volna.
A film egyébként nagyon tetszett. Megfelelő ütemben adagolta a feszültséget és az információkat, és így végig izgalmas maradt. Azaz majdnem végig, mert pont az utolsó pár jelenet okozott egy kis csalódást nekem.
Aki nem látta a filmet, de még szeretné megnézni, attól ezen a ponton búcsút vennék. Innentől SPOILER.
Aki rendszeresen olvassa a filmes bejegyzéseimet, talán már észrevette, hogy nem szoktam a filmek tartalmát leírni. Már kb. 20 éve felhagytam azzal, hogy egy film megnézése előtt elolvassam a történetét (cikkekben, plakáton, Pesti Estben vagy akár internetes hozzászólásokban). Egyrészt azért, mert az ilyen írások, még ha csak pár sorosak is, lelőnek fontos információkat, amelyeket csak a film nézése közben kellene megtudnom. Nevezzük ezeket összefoglaló néven poénoknak! Másrészt a legtöbb film értéke vagy értéktelensége nem a történeten múlik. Tudok olyat mondani, amelynek a sztorija egyetlen mondatban összefoglalható, és még annak a közepén is elaludna, aki hallgatja, de kár lett volna kihagyni a filmet, amely feldolgozza. És a fordítottjára is van millió példa, amikor a sztori összetett és nagyon érdekes lenne, de a megvalósítás lapos és érdektelen.
Ezért nem szoktam én sem egy filmmel kapcsolatos írásomban a tartalmára kitérni, mert az szinte mellékes. Persze nem, de mégis.
Azért írtam ezt a bevezetőt, mert most el kell térnem az elvemtől, és a bejegyzésem tele lesz spoilerrel. Nem tudnék úgy véleményt írni A bőr, amelyben élek című filmről, hogy nem érintem a történetet és nem szólok el ezt-azt. Muszáj.
De! Aki élvezni szeretné ezt a filmet, úgy nézze meg, hogy nem olvas előtte el semmit róla, ezt a blogbejegyzést sem! A nemtudás már az első negyedórában is jól jöhet, a feszültségkeltés erre épít. Ha bárki elolvassa csak a rövid tartalmát is mondjuk a port.hu-n, vagy máshol, azt éri el vele, hogy a film feléig unatkozni fog, aztán a második fele már azért nem fog működni nála, mert az első felének nem hagyta, hogy elkapja, azzal, hogy már mindent tudott róla, mielőtt egyáltalán leült a képernyő elé és elindította volna.
A film egyébként nagyon tetszett. Megfelelő ütemben adagolta a feszültséget és az információkat, és így végig izgalmas maradt. Azaz majdnem végig, mert pont az utolsó pár jelenet okozott egy kis csalódást nekem.
Aki nem látta a filmet, de még szeretné megnézni, attól ezen a ponton búcsút vennék. Innentől SPOILER.
Kezdem tehát a végével. Amikor Vera már nincs a szoba fogságában, hanem szabadon mászkálhat a házban és a kertben, kés lehet a kezében főzés közben, kimehet a városba a doktor anyjával, akkor a néző már sejti, hogy készülődik valami, és ennek akár szökés is lehet a vége. Persze nem biztos benne, várja, mi fog történni, milyen csavar lesz még. Ehhez képest egy kis csalódást éreztem, hogy Vera egyszerűen odasétál az ágy széléhez, közli, hogy most vége, és lepuffantja a dokit, majd a segítségére siető anyját is. Az előtte látott másfél óra alapján ennél "trükkösebb", gondolkodtatóbb kiszabadulásra számítottam.
A másik gondom az, hogy a karakterábrázolás itt-ott elnagyolt. Szerintem hiányosság, hogy nem kidolgozott az idősebb hölgy szerepe és motivációja. Miért támogatja maximálisan az egyik fiát, és miért kívánta halálát a másiknak? Vagy ha mégsem fia mindkettő, akkor miért tart ki a doki mellett? Sem a "tigris", sem a doki nem egy angyal, nincs glória a fejük felett, tehát nem hiszem, hogy egyiküktől a zűrös életmód, a rablások, a drogfutárkodás miatt fordult volna el, míg a másikat ilyen durva tettekben támogatja. Az anyai szeretet amúgy is túl szokott lépni az ilyesmin.
Ettől függetlenül nagyon tetszett ez a beteg film. Amikor Almodovarra "fanyalodik" az ember, amúgy is fel van készülve rá, hogy ki kell lépnie a komfortzónájából. Ez az alkotás pedig nagyon Almodovaros, bár azért el is tér az eddigi filmjeitől.
Néhány elemén azonban nagyon ott van a keze nyoma. Pl. csak Almodovar tud ilyen brutálisan lélekölő és totál beteg témát bemutatni úgy, hogy közben a nézőnek mégsem forog a gyomra. Teljesen átélheti, de nem döglik bele lelkileg. Én pl. csak egy jelenetnél kaptam félre a szemem, a torokelvágósnál. Egyébként olyan üde volt az egész, napsárga és fűzöld, mintha épp egy, a szokásosnál zűrösebben sikerült vakációt mesélne el.
A film eleje felé van egy fontos jelenet, ami az utána következő erős vizuális és lelki impulzusok tükrében elhalványulhat, de érdemes egy pillanatra visszatérni hozzá. Almodovar általam látott filmjeiben nem emlékszem hasonló utalásra, ilyen jellegű társadalmi kérdésekhez fűzött véleményekre, ezért is figyeltem fel rá. Mert ez nem csupán egy emberi-embertelen történet, hanem fontos állásfoglalás is a modern tudományok és technológia térnyerésével kapcsolatban.
Az ominózus jelenetben a doki egy partin félrehúzódik egy másik dokival. Arról sutyorognak, hogy ha a tudomány annyi mindenbe "belenyúl", a zöldségektől a húson át a ruhákig mindent átalakít, akkor miért nem enged az embereken bizonyos kísérleteket és módosításokat elvégezni, vagyis transzgenezist alkalmazni rajtuk. A másik doki bevallja, hogy ő is sokat gondolkodik rajta, milyen jó is lenne ezt vagy azt megtenni, de a hivatalos véleménye az, hogy nem engedhető meg az ilyen szintű beavatkozás az emberi testbe. Hogy miért?
A válasz maga a film. A történet alaposan bemutatja, mi történik, ha egy ilyen tudás birtokosa az etikai problémákat magasról letojja, vagy legalábbis sajátosan kezeli, és személyiségtorzulásból vagy tudatosan, de saját érdekeinek érvényesítésére (pl. bosszúra) használja. De Almodovar természetesen nem csak ennyit mond nekünk.
A szokásos témáival is átszövi a filmet. A nő-férfi kapcsolat rejtelmei, a női-férfi lélek különbözősége, de elsősorban a más nemű testben való élet témája itt is erősen jelen van, sőt. Felveti a kérdést, hogy újra lehet-e teremteni valakit, akit szerettünk, de elvesztettünk? Lehet-e kijavítani a hibáját, amitől olyan sérülékeny volt, és újra boldogságban élni vele? Illetve a külső hasonlóság jelent-e teljes azonosságot?
A fent már "kritizált" végkifejlet pedig szintén felvet érdekes kérdéseket, pl. arról, hogy lehet-e a szeretett személyt más testben újra meglátni, elfogadni és szeretni.
Szokatlan írói húzás, hogy egyik szereplővel sem tudunk igazán azonosulni, pedig valahol mindegyikük egy áldozat.
Elég képtelennek tűnik az egész sztori. Elmebajosnak. Mégis azon a határon marad, ahol még elképzelhető, hogy tényleg megtörténhetne egyszer az életben ilyen.
A SPOILERnek itt vége.
Antonio Banderas kellemes csalódást okozott nekem. Őszintén szólva én már kicsit leírtam. Úgy éreztem, mintha elvesztette volna a sármját, és ha megláttam valahol, egy alkoholistára emlékeztetett, akit bedarált Hollywood. Erre most megint itt van, hitelesen alakítva ezt az erős karaktert. Megint letett valamit az asztalra.
És még valami, mert nem hagyhatom ki: A doki filmbeli háza nem semmi. A kert, a ház kívülről, és belülről... a nappali, azokkal a színes bútorokkal, a szőnyeggel, a belógatott lámpákkal... a konyha, a labor vagy műtő... Lenyűgöző!
Minden kritikai észrevételem ellenére ezt a filmet szerintem nem érdemes kihagyni. Legalábbis azoknak nem, akik bírják a beteg sztorikat, az európai filmeket, no és Almodovart.
(Pontokkal 8/10.)
