A '80-as évek vége felé feltűnt egy fickó, aki többek között ezeket a dalokat énekelte:
Sign Your Name
Dance Little Sister
Wishing Well
Delicate

Terence Trent D'Arby-nak hívták, majd 1995-ben egyszer csak Sananda Maitreya-ra váltott. Idáig tudtam követni a karrierjét. 2001-ben még ezt a klipjét láttam, aztán valahogy eltűnt a szemem elől. Csak az enyém elől?
A Wikipedia szerint ma is aktív, Olaszországban él és még 2011-ben is jelent meg albuma. Kíváncsi lennék, aki Amerikában él, vagy aki Olaszországban, mit mondana, adják-e ott a tévék, rádiók a számait.
Most, ahogy kicsit kutakodtam, láttam, hogy 1999-2000-ben az INXS-ben helyettesítette Michael Hutchence-t, hogy az ausztrál zenekar fel tudjon lépni a Sydney Olimpián. Belenéztem a videókba, és hát igen, talán ő az egyetlen, aki illik is az INXS zenéjéhez, és ugyanannyira jó előadó és karizmatikus egyéniség a színpadon, mint Hutchense volt.
Én Terence Trent D'Arby-t (vagy Sananda Maitreya-t) jobb sorsra tartom érdemesnek, minthogy csak úgy eltűnjön a süllyesztőbe. Olyan érzésem van, hogy ő egy alulértékelt művész a mai zenei életben. Vagy csak tájékozatlan vagyok? Simán világsztárnak kellene lennie, óriási tehetséges. Hihetetlen, mekkora hangja van, és úgy tud bánni vele... a mozgása és összességében a megjelenése sem semmi, és a beszédes szemei... Nekem komolyan hiányzik.

Na jó, most már a kényesebb gyomrúak is visszajöhetnek, nem lesz több menstruálós bejegyzés. Viszont rég írtam filmeset.
Mindig dilemmázom rajta, hogy ha olyanokat látok, amelyeket nem szívesen ajánlanék senkinek, mert szerintem nem jók, azokról is írjak-e. Mármint a nagyon rosszakkal meg a közepesekkel foglalkozzak-e? Vagy csak azokkal, amelyeket valamiért érdemesnek tartok a megnézésre? Most az utóbbiból következik egy páros.

A boldogságtól ordítani

Ezt a filmet nem először láttam, de most nagyobb hatással volt rám, mint anno, magamba zuhant 21 évesként, amikor amúgy is hármasával néztem a Művész moziban a nyomasztóbbnál nyomasztóbb történeteket. Most egész sokat tudtam nevetni is rajta, akkoriban pedig csak megdöbbentett.
Az a fura, hogy Drissel ugyanazok szoktak tetszeni vagy nem tetszeni, de ez a kivételek közé tartozik. Én nagyon élveztem, teljesen lekötött és imádtam elmerülni a részleteiben, ő meg a felénél már fészkelődött a kanapén és annyit mondott, hogy "de lapos...".
A boldogságtól ordítani sokaknak lassúnak és semmitmondónak tűnhet. Sőt, biztos vannak, akik meg erőltetettnek érzik. Szerintem viszont ritkán készül olyan film, amiben a jelenetek külön-külön is ilyen jók. Tulajdonképpen az egész film ritka jó jelenetek sora. Precízen megírt párbeszédekkel van tele, olyan alaposan megválogatott szavakkal (szinkronosan láttam, úgyhogy lehet, hogy a fordítás is dobott rajta), amelyekkel el tudja érni, hogy egyszerre legyek szomorú, de közben nevessek is. Tény, hogy nincs tele akcióval, bár bőven van benne feszültség. Lassabb tempójú, mint azt az amerikai filmektől megszoktuk, de szerintem ez csak jót tesz neki. Így tűnnek fel fontos részletek és ettől lesz az egész olyan ironikus is.
Zavarba ejtően szókimondó film. A nonszensz és a hétköznapi határán billeg, és végül mindannyiunknak tükröt állít.
(8/10, nagyon tetszett.)

Ollókezű Edward

Ez is olyan film, amit már láttam, nem is egyszer. Középiskolásként, aztán huszonévesen, és most harminc felett. Már az nagy dolog, hogy mindhárom, eléggé különböző időszakomban nagy hatással volt rám. Megríkatott és meg is nevettetett.
Mese az egész. Felnőtt mese, amit gyerekek is megnézhetnek. De miközben a film egy egyszerű történetet mesél el, társadalomkritikát is megfogalmaz. A sztori maga pár mondatban simán elmondható, és még csak nem is túl egyedi, de olyan jó a rendezés és olyan ütős a képi világa, hogy kellően elszórakoztat és leköt végig.
Az Ollókezű Edward a fiatal Johnny Depp első szerepeinek egyike. Valahol itt szerethetett bele Tim Burton, hogy aztán évtizedekig újra és újra vele forgasson, és valahol ebben az időszakban kerülhetett Johnny karjára a Winona Forever tetoválás is. Szóval nem ma volt a forgatás, na.
(9/10, nagyon szeretem. Jobb, mint a Charlie és a csokigyár, de még nem Amélie csodálatos élete.)

Na jó, most már a kényesebb gyomrúak is visszajöhetnek, nem lesz több menstruálós bejegyzés. Viszont rég írtam filmeset.
Mindig dilemmázom rajta, hogy ha olyanokat látok, amelyeket nem szívesen ajánlanék senkinek, mert szerintem nem jók, azokról is írjak-e. Mármint a nagyon rosszakkal meg a közepesekkel foglalkozzak-e? Vagy csak azokkal, amelyeket valamiért érdemesnek tartok a megnézésre? Most az utóbbiból következik egy páros.

A boldogságtól ordítani

Ezt a filmet nem először láttam, de most nagyobb hatással volt rám, mint anno, magamba zuhant 21 évesként, amikor amúgy is hármasával néztem a Művész moziban a nyomasztóbbnál nyomasztóbb történeteket. Most egész sokat tudtam nevetni is rajta, akkoriban pedig csak megdöbbentett.
Az a fura, hogy Drissel ugyanazok szoktak tetszeni vagy nem tetszeni, de ez a kivételek közé tartozik. Én nagyon élveztem, teljesen lekötött és imádtam elmerülni a részleteiben, ő meg a felénél már fészkelődött a kanapén és annyit mondott, hogy "de lapos...".
A boldogságtól ordítani sokaknak lassúnak és semmitmondónak tűnhet. Sőt, biztos vannak, akik meg erőltetettnek érzik. Szerintem viszont ritkán készül olyan film, amiben a jelenetek külön-külön is ilyen jók. Tulajdonképpen az egész film ritka jó jelenetek sora. Precízen megírt párbeszédekkel van tele, olyan alaposan megválogatott szavakkal (szinkronosan láttam, úgyhogy lehet, hogy a fordítás is dobott rajta), amelyekkel el tudja érni, hogy egyszerre legyek szomorú, de közben nevessek is. Tény, hogy nincs tele akcióval, bár bőven van benne feszültség. Lassabb tempójú, mint azt az amerikai filmektől megszoktuk, de szerintem ez csak jót tesz neki. Így tűnnek fel fontos részletek és ettől lesz az egész olyan ironikus is.
Zavarba ejtően szókimondó film. A nonszensz és a hétköznapi határán billeg, és végül mindannyiunknak tükröt állít.
(8/10, nagyon tetszett.)

Ollókezű Edward

Ez is olyan film, amit már láttam, nem is egyszer. Középiskolásként, aztán huszonévesen, és most harminc felett. Már az nagy dolog, hogy mindhárom, eléggé különböző időszakomban nagy hatással volt rám. Megríkatott és meg is nevettetett.
Mese az egész. Felnőtt mese, amit gyerekek is megnézhetnek. De miközben a film egy egyszerű történetet mesél el, társadalomkritikát is megfogalmaz. A sztori maga pár mondatban simán elmondható, és még csak nem is túl egyedi, de olyan jó a rendezés és olyan ütős a képi világa, hogy kellően elszórakoztat és leköt végig.
Az Ollókezű Edward a fiatal Johnny Depp első szerepeinek egyike. Valahol itt szerethetett bele Tim Burton, hogy aztán évtizedekig újra és újra vele forgasson, és valahol ebben az időszakban kerülhetett Johnny karjára a Winona Forever tetoválás is. Szóval nem ma volt a forgatás, na.
(9/10, nagyon szeretem. Jobb, mint a Charlie és a csokigyár, de még nem Amélie csodálatos élete.)

Na jó, most már a kényesebb gyomrúak is visszajöhetnek, nem lesz több menstruálós bejegyzés. Viszont rég írtam filmeset.
Mindig dilemmázom rajta, hogy ha olyanokat látok, amelyeket nem szívesen ajánlanék senkinek, mert szerintem nem jók, azokról is írjak-e. Mármint a nagyon rosszakkal meg a közepesekkel foglalkozzak-e? Vagy csak azokkal, amelyeket valamiért érdemesnek tartok a megnézésre? Most az utóbbiból következik egy páros.

A boldogságtól ordítani

Ezt a filmet nem először láttam, de most nagyobb hatással volt rám, mint anno, magamba zuhant 21 évesként, amikor amúgy is hármasával néztem a Művész moziban a nyomasztóbbnál nyomasztóbb történeteket. Most egész sokat tudtam nevetni is rajta, akkoriban pedig csak megdöbbentett.
Az a fura, hogy Drissel ugyanazok szoktak tetszeni vagy nem tetszeni, de ez a kivételek közé tartozik. Én nagyon élveztem, teljesen lekötött és imádtam elmerülni a részleteiben, ő meg a felénél már fészkelődött a kanapén és annyit mondott, hogy "de lapos...".
A boldogságtól ordítani sokaknak lassúnak és semmitmondónak tűnhet. Sőt, biztos vannak, akik meg erőltetettnek érzik. Szerintem viszont ritkán készül olyan film, amiben a jelenetek külön-külön is ilyen jók. Tulajdonképpen az egész film ritka jó jelenetek sora. Precízen megírt párbeszédekkel van tele, olyan alaposan megválogatott szavakkal (szinkronosan láttam, úgyhogy lehet, hogy a fordítás is dobott rajta), amelyekkel el tudja érni, hogy egyszerre legyek szomorú, de közben nevessek is. Tény, hogy nincs tele akcióval, bár bőven van benne feszültség. Lassabb tempójú, mint azt az amerikai filmektől megszoktuk, de szerintem ez csak jót tesz neki. Így tűnnek fel fontos részletek és ettől lesz az egész olyan ironikus is.
Zavarba ejtően szókimondó film. A nonszensz és a hétköznapi határán billeg, és végül mindannyiunknak tükröt állít.
(8/10, nagyon tetszett.)

Ollókezű Edward

Ez is olyan film, amit már láttam, nem is egyszer. Középiskolásként, aztán huszonévesen, és most harminc felett. Már az nagy dolog, hogy mindhárom, eléggé különböző időszakomban nagy hatással volt rám. Megríkatott és meg is nevettetett.
Mese az egész. Felnőtt mese, amit gyerekek is megnézhetnek. De miközben a film egy egyszerű történetet mesél el, társadalomkritikát is megfogalmaz. A sztori maga pár mondatban simán elmondható, és még csak nem is túl egyedi, de olyan jó a rendezés és olyan ütős a képi világa, hogy kellően elszórakoztat és leköt végig.
Az Ollókezű Edward a fiatal Johnny Depp első szerepeinek egyike. Valahol itt szerethetett bele Tim Burton, hogy aztán évtizedekig újra és újra vele forgasson, és valahol ebben az időszakban kerülhetett Johnny karjára a Winona Forever tetoválás is. Szóval nem ma volt a forgatás, na.
(9/10, nagyon szeretem. Jobb, mint a Charlie és a csokigyár, de még nem Amélie csodálatos élete.)

Na jó, most már a kényesebb gyomrúak is visszajöhetnek, nem lesz több menstruálós bejegyzés. Viszont rég írtam filmeset.
Mindig dilemmázom rajta, hogy ha olyanokat látok, amelyeket nem szívesen ajánlanék senkinek, mert szerintem nem jók, azokról is írjak-e. Mármint a nagyon rosszakkal meg a közepesekkel foglalkozzak-e? Vagy csak azokkal, amelyeket valamiért érdemesnek tartok a megnézésre? Most az utóbbiból következik egy páros.

A boldogságtól ordítani

Ezt a filmet nem először láttam, de most nagyobb hatással volt rám, mint anno, magamba zuhant 21 évesként, amikor amúgy is hármasával néztem a Művész moziban a nyomasztóbbnál nyomasztóbb történeteket. Most egész sokat tudtam nevetni is rajta, akkoriban pedig csak megdöbbentett.
Az a fura, hogy Drissel ugyanazok szoktak tetszeni vagy nem tetszeni, de ez a kivételek közé tartozik. Én nagyon élveztem, teljesen lekötött és imádtam elmerülni a részleteiben, ő meg a felénél már fészkelődött a kanapén és annyit mondott, hogy "de lapos...".
A boldogságtól ordítani sokaknak lassúnak és semmitmondónak tűnhet. Sőt, biztos vannak, akik meg erőltetettnek érzik. Szerintem viszont ritkán készül olyan film, amiben a jelenetek külön-külön is ilyen jók. Tulajdonképpen az egész film ritka jó jelenetek sora. Precízen megírt párbeszédekkel van tele, olyan alaposan megválogatott szavakkal (szinkronosan láttam, úgyhogy lehet, hogy a fordítás is dobott rajta), amelyekkel el tudja érni, hogy egyszerre legyek szomorú, de közben nevessek is. Tény, hogy nincs tele akcióval, bár bőven van benne feszültség. Lassabb tempójú, mint azt az amerikai filmektől megszoktuk, de szerintem ez csak jót tesz neki. Így tűnnek fel fontos részletek és ettől lesz az egész olyan ironikus is.
Zavarba ejtően szókimondó film. A nonszensz és a hétköznapi határán billeg, és végül mindannyiunknak tükröt állít.
(8/10, nagyon tetszett.)

Ollókezű Edward

Ez is olyan film, amit már láttam, nem is egyszer. Középiskolásként, aztán huszonévesen, és most harminc felett. Már az nagy dolog, hogy mindhárom, eléggé különböző időszakomban nagy hatással volt rám. Megríkatott és meg is nevettetett.
Mese az egész. Felnőtt mese, amit gyerekek is megnézhetnek. De miközben a film egy egyszerű történetet mesél el, társadalomkritikát is megfogalmaz. A sztori maga pár mondatban simán elmondható, és még csak nem is túl egyedi, de olyan jó a rendezés és olyan ütős a képi világa, hogy kellően elszórakoztat és leköt végig.
Az Ollókezű Edward a fiatal Johnny Depp első szerepeinek egyike. Valahol itt szerethetett bele Tim Burton, hogy aztán évtizedekig újra és újra vele forgasson, és valahol ebben az időszakban kerülhetett Johnny karjára a Winona Forever tetoválás is. Szóval nem ma volt a forgatás, na.
(9/10, nagyon szeretem. Jobb, mint a Charlie és a csokigyár, de még nem Amélie csodálatos élete.)