Ami ma történt velem, az egy igazán lesújtó élmény.
Életemben egyetlen egyszer (kb. 6 évvel ezelőtt) volt egy egyéjszakás kapcsolatom. Nem tipikus egyéjszakás kaland, mert egyrészt nem feküdtünk le egymással, másrészt hosszabbra terveztem a viszonyt, de a srácnak menyasszonya volt, és ne tudta, mit akar. Végül nem lett folytatás. A baj az, hogy annyira esetlenül csinálta az egészet, hogy nagyon megbántott, pedig ha elmondja, min vacilál, megértettem volna. Például simán megtette, hogy éjjel fél háromkor ki akart rakni az utcára, – ha hagyom – valahol a világ végén, egyszerűen azért, mert akkor tört rá a bűntudat. Aztán a szakítást telefonon intézte velem, amit eszméletlen nagy bunkóságnak tartok. Na, lényeg az, hogy most, 6 év után felhívott, hogy adjam meg az e-mail címemet. Kérdeztem, hogy miért kell az neki, erre azt mondja: tudod te azt. A meglepetéstől tátva maradt számnak köszönheti csupán, hogy illedelmesen köszöntem el, és nem küldtem el az anyukájába. Nagyon megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy bármelyik srác is a múltamból úgy gondol rám, mint akit csak úgy elő lehet rángatni a szekrény aljáról, amikor éppen nincs más. Mégis mit képzel?
Borzalmas belegondolni, hogy még a régi fiúk is, akikkel kapcsolatban már csak a szépre emlékezem, belém rúgnak egyet. Tulajdonképpen még a múltbéli pasijaim iránti bizalmamat is elveszíthetem?
Összeszedtem magam, és megkérdeztem Steve-től, egy fiatal kollegámtól, aki Béla diákja, hogy tud-e valamit róla, van-e barátnője, vagy valami. Nem tudta, csak úgy rémlett neki, hogy az anyukájával lakik. Na, ez rossz is lehet, és jó is. Remélem, nem megint egy “anyuka egyetlen kicsi fiacskája”. Steve megígérte, hogy kipuhatolja, mi a helyzet. A közvetítők bevonása mindig bajt okoz, de a kíváncsiságom elnyomta az észérveket.