Ma volt az utolsó idei munkanapom, ráadásul főnökmentesen. Ilyenkor, akármennyi is a meló, sokkal jobb a hangulatom, magamnak tudom beosztani, senki nem szól bele, mikor és mit csináljak. Kihasználva az alkalmat 4 hónap után újra együtt ebédeltem Zsuzskával. Összeszedtem magam, és elmondtam, hogy Drissel már több hónapja nem vagyunk együtt. Nem is nézett rám furán. Szerintem kimondottan intelligensen vitattuk meg a dolgot, tényleg nem volt egyetlen rossz mondata sem, pedig ilyenkor én is érzékenyebb vagyok, és mások is annyira bántóak tudnak lenni az “így sokkal jobb lesz”, “hál’ istennek, úgy utáltam azt a fiút”, “neked egy szebb, okosabb, talpraesettebb srác kellene, mint pl. XY” típusú mondataikkal. Zsuzska nem tett ilyen megjegyzéseket. Megtárgyaltuk a párkapcsolatok és úgy általában a nők esélyeit. Elmesélte, hogy egy barátja a felesége szülése utáni napokban jött össze egy csajjal, akitől annyira megbolondult, hogy a betegen világra jött kislányát, és a feleségét semmi perc alatt elhagyta. Ebből a döbbenetes sztoriból kiindulva aztán megállapítottuk, hogy a nők sosem lehetnek biztosak a dolgukban.
Őszinteségi rohamomban meséltem Zsuzskának a Bélához fűződő érzelmeimről is. Érdekes, ezen sem húzta fel a szemöldökét. Panaszkodtam, hogy milyen nehéz a helyzetem, mert nagyon ritkán látom, és úgy érzem, nem jutok vele ötről a hatra. Javasolta, küldjek karácsonyi üdvözletet, neki megvan Béla e-mail címe. Inkább nemet mondtam. Milyen lenne már, hogy nem is adta meg nekem az e-mail címét, én meg írok neki. Nyomozok utána? Rányomulok? És ha válaszolna is, holnaptól már nem kapnám meg, hiszen szabadságon leszek. Otthon enne a kíváncsiság, vajon írt-e, és ha igen, mit.