Pocsékul indult a napom. Először is: váratlanul bejött a főnököm, és úgy nézett ki, mintha sosem lett volna beteg. Aztán néhány perc múlva jól összevesztünk. Üvöltött velem, és olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy végül sírva jöttem ki tőle. Mérhetetlen dühöt éreztem, és olyat tettem, amit higgadtan valószínűleg nem mertem volna. Egyenesen felmentem az igazgatóhoz, ahol reszkető testtel és zokogva közöltem, hogy nem tudok együtt dolgozni a főnökömmel, és most azonnal mondja meg, mi a terve velem. Ha úgy gondolja, hogy én ezen az osztályon ennek a borzalmas stílusú embernek leszek az idők végezetéig a titkárnője, akkor komolyan át kell gondolnom a jövőmet, mert ezt én nem… Ha viszont van velem valami komolyabb terve is, – amit a folyosói pletykák alapján már sejtek, de hivatalosan még senki nem mondott ki – és ez belátható időn belül be is fog következni, akkor talán még össze tudom szorítani a fogamat, és át tudok vészelni 1-2 kínkeserves hónapot. Hm, nagyon rendes volt, s nem is lepődött meg, állítólag nem én voltam az első panaszkodó. Egészen hosszan foglalkozott velem, és bár tudtam, hogy ígéretet nem adhat semmiféle közelgő Kánaánra, hosszú percekig szemembe dicsért, és elmondta, hogy tudja, többre vagyok képes a jelenlegi munkakörömnél, úgyhogy nem szeretne a cég elveszíteni. Ez ugyan kibúvó válasz volt, de megértem, nem mondhatott többet. A lelkemnek viszont jót tett. Az igazgató nem söpri szőnyeg alá a problémámat, hanem dicsér, és számít rám. Amit én mondtam, abból meg sejtheti, tudok a hamarosan nyugdíjba menő kollegáról, akinek munkakörét végzettségem és képességeim alapján is el tudnám látni, és azt is gyaníthatja, hogy ha nem én leszek az utódja, egy napig sem maradok tovább a cégnél.
A francba, megint elmarad a csütörtök. Mármint Béla marad el. Újévi fogadás lesz, céges, épp akkor, amikor ő órát tartana a kollegáimnak. Komolyan megesz már a fene. Mondtam is a beavatott, Béla barátnő-helyzetét kipuhatolni hivatott kollegámnak, Steve-nek, hogy rosszul csinálja. Nem lemondani kell, hanem más napra áttenni. Amennyiben erre nincs mód, a tanár úr hirtelen felszabadult idejében, amellyel valószínűleg úgy sem tud mit kezdeni, szívesen beszélgetek én vele. Nem is lenne rossz, az elmúlt hónapban 4x másfél órát dumálhattam volna vele, édes kettesben.
Steve szerint nincs barátnője. Üldözési mániám persze nem hagyott el, szomorúan mormogtam magam elé, hogy biztos azért facér, mert lehetetlen igényeket támaszt a pályázó hölgyekkel szemben. Steve szerint viszont inkább félénk. Ez a mondat, bár csak feltételezés volt, megnyugtatta a lelkem. Igen, tuti, hogy tetszem neki, csak túl félénk. Imádom a shy guy-okat. A hírrel rögtön felhívtam Drist. Nem tűnt vidámnak, bár bevallotta, szimpibbnek látja ezáltal Bélát, de közben félt engem, hogy megint egy tapasztalatlan, gyámolításra váró fickóba zúgok bele, akivel fejlődni nem tudok, viszont a szívemet összetöri. Ezen elgondolkodtam.
